Főoldal » Cikkek » Regények » Árnyak közt

Árnyak közt - 6. fejezet
6. fejezet

Az ódon kastély falai közt lépkedve jöttem rá, hogy az álom mégis valósággá válhat.

Felnéztem az előttem álló fiúra, akinek a szemében óriási félelmet láttam. Félt, tőlem… És ez furamód kéjes élvezettel öntött el. Hatalmas nyelvemet körbeforgattam a számban, már előre élvezve a vér édes ízét, amely majd elönt, miután átharapom a torkát. Egy aprócska hang a háttérben helytelenítette ezt a gondolatom, de a hangosabbik és dominánsabb énem egyre csak azt hajtogatta, hogy gyerünk, tedd meg! Ugorj neki! Ne hagyd futni!
Lassú léptekkel közeledtem felé, négy mancsom ütemesen dübörgött a földön, és minden egyes lépés egyre fokozta bennem a félelme felett érzett diadalt.
Minél közelebb értem hozzá, ő annál jobban hátrálni kezdett. Kétségbeesetten kutatott valami után szemeivel, de tudtam, hogy úgysem menekül előlem. Ki akartam élvezni ezt a kis macska-egér játékot. Elhátrált teljesen a táskájáig, majd megragadta és az egész tartalmát a földre borította. Kiborult belőle az összes szendvics, ami benne volt. Az egyiket felkapta a földről, de közben valami után továbbra is kutatott.
Csak nem hozzám akarja vágni azt az átkozott szendvicset? Ó, nem drága… ne is álmodj ilyesmiről. Minimum vér, maximum a te fincsi kis húsod.
Belül újra felnyögött egy vékony hangocska. Át akarta venni a vezetést a fejemben, felül akart kerekedni az állati ösztön. Idegesen prüszköltem egyet, és lehajtottam a fejem, hogy az egyik elülső mancsomhoz tudjam dörgölni. Nem akartam azt a hangocskát, egyedül akartam lenni, és teljesen rákoncentrálni az előttem álló örömteli feladatra.
Mire felemeltem a fejem, a fiú kezében már nem csak a szendvics volt, hanem egy pisztoly is. Egész pici volt, de gondolom akkor is nagy fájdalmat okozhat vele. Idegesen rámorogtam, mire megremegett az egész teste, így a pisztoly csöve is egy pillanatra irányt változtatott.
Ezzel most még jobban felidegesített: Előbb akartam a halálát, mintsem ő öljön meg engem hamarabb. Morogva hátrálni kezdtem, látszólag visszavonulót fújva. Lassan elkezdte leengedni a fegyvert, de azért még készenlétben tartotta. Ez az, nagyon jó!
A fiú felnyögött, és meg akart szólalni, de többször is nekifutott mire remegő hangját kellően kontrollálni tudta:
– E-Elizabeth? Te vagy… az?
Fejemet idegesen félrebillentettem, mert a hang újra megszólalt, könyörgően az agyam egyik hátsó szegletéből. A fiú életéért rimánkodott, hogy hagyjam békén és ne tegyem ezt vele. Miután észrevette, hogy a könyörgése hasztalan és teljesen hidegen hagy, nekigyürkőzött a bennem lakó szörnynek, de az erősebb volt, és belemart az emberi tudatba.
Vicsorogni kezdtem a fiú felé, akit a hang Damiannak hívott. Ez viszont lényegtelen volt abban a pillanatban. Csak az számított, hogy éheztem, és csillapítani kellett a gyomrom korgását. Két hátsó lábamra támaszkodtam, és szinte kilőttem a fiú felé. Nem maradt sok ideje; felkapta a pisztoly és elsütötte, de túl késő volt. A testem fájdalmasan megrándult, én viszont már csak az előttem lüktető érrel törődtem, ami a testében szállította az édes nedűt. Hatalmasra tátott pofával átharaptam a torkát; a szám teljesen megtelt, és én boldogan nyeldekeltem a pulzáló vörös lét. Most már az enyém volt, és én minden cseppjét kiélveztem.

Sikítva ébredtem fel. Annyira intenzív volt az álom, hogy fel is ültem, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek, mert fájdalmasan megrándult a hasam.
A takarót ledobtam magamról, és kikerekedett szemekkel konstatáltam, hogy egy kötésen és egy bugyin kívül semmi sincs rajtam.
Mi a fene történt velem?
Körbenéztem a szobában, hátha találok valami ismerős dolgot, de semmi. Az egész hely a maga komor küllemével teljesen idegen volt. Mindenhol csupa faragott bútor vett körül. A legbizarabb pedig az volt, hogy az egész hálónak volt egy furcsa, farkasos beütése. Az asztal és a karosszékek lába is farkaslábat mintázott, a komódot is mintha karmolásnyomok díszítették volna. Az ágy volt az egész helyben a legnormálisabb. Egyszerű oszlopok alkották az ágy négy sarkát, a tetején egy-egy kisebb sordísszel, de nem volt bennük igazából semmi különleges.
Fentebb kúszva nekidöntöttem a fejem az ágyvéghez és magamhoz öleltem a takarót, hogy eltakarjam csupasz testem. Egy pillanatra behunytam a szemem, hátha eltűnik ez az egész. Amikor újra kinyitottam a szoba – nagy sajnálatomra – még mindig ugyan olyan volt. Egy valamit leszámítva: az ágy tetejéről fejjel lefelé lelógva két apró kis kék pont világított egyenesen rám. Fürkészve figyelt a szempár, én pedig felmordultam.
Az idegen aprót sikkantott, mikor ösztöneimtől vezérelve közeledni kezdtem felé. Morogtam, az ő torkából pedig egyre hangosabban tört fel a sikoly.
Végül elrugaszkodott és a földre huppant. Göndör szőke fürtjei csak úgy rugóztak a feje körül, felém fordulva pedig megállapítottam, hogy egy kislánnyal van dolgom. Aranyos, rózsaszín báli ruhácska volt rajta, amiben még kedvesnek is tűnhetett volna, ha nem lett volna az a förtelmes, dobhártyaszaggató hang, amit kiadott magából. Még mindig magas hangon sikítozott, én pedig válaszul újra felmordultam.
– Desirééé! – visítozta, és aprócska lábain elkezdett kifelé rohanni a szobából. – Felébredt és meg akar enni! Segíts! Desirééé!
Miután kitrappolt a folyosóra, a hangja egyre csak távolodott, aztán teljesen elhalkult, én pedig csak értetlenül pislogtam magam elé. Megenni? Nem tudom mióta módi a civilizált világban a kannibalizmus. De kit tudja, lehet, hogy túl sokáig voltam eszméletlen.
Körbenéztem a szobában, hátha maradt még az egyik sarokban egy figyelő szempár, de semmi mást nem vettem észre. Magam köré tekertem a takarót, és fájdalmas sziszegések közepette felkeltem az ágyról, hogy valami ruhát keressek magamnak. Alighogy felépültem a törésekből és zúzódásokból, máris ismét beszereztem valamit. De vajon hol lehetnek Damianék? Miért nincsenek itt?
Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi az utolsó dolog, ami eszembe jut még ébrenlétemből. Arra tisztán emlékszem, hogy Damiannal bementünk az erdőbe, és megmutatta nekem azt a gyönyörű helyet. Utána pedig… történt velem valami megmagyarázhatatlan. Fájdalmamban a földre vetettem magam, és… és…
Jézusom! De nem... az nem lehet. Én nem… 
Visszaültem az ágyra, és a selyemtakarónak köszönhetően lassan lecsúsztam a földre. Ott kuporogtam az ágy mellett, és próbáltam összerakni a dolgokat. Az álmomra, ami miatt felébredtem, csak haloványan emlékeztem, de a lényeges tényezők eszembe jutottak.
Az a valami megölte Damiant. Az álmomban. Egy farkas, akire Damian azt hitte, hogy én vagyok. De én nem ölhettem meg őt! Én kedvelem őt, tetszik nekem. Nem lennék képes egyetlen ujjal sem hozzáérni bántó szándékkal.
Újra lepörgettem magamban az eseményeket, és be kellett látnom, hogy nem jutok semmire. Vagyis jutok, de az lehetetlen. Körbe kell néznem a házban, és megtudnom, hogy mi történt valójában. Nem tapogatózhatok a sötétben.
Megint körbenéztem a félhomályban, és megláttam egy fekete selyemruhát az egyik fotel karfájára terítve. A takarót magam után hagyva félmeztelenül odaléptem és felemeltem a finom anyagból készített hosszú ruhát. A felsőjét apró, fekete csipkevirágok díszítették, hátul pedig csak egy fűző tartotta össze. Ne az szép kis mutatvány lesz, de nincs más választásom.
Felülről magamra húztam a ruhát, és meg kellett állapítanom, hogy olyan volt, mintha rám öntötték volna. A fekete anyag – ahol kellett – úgy simult rám, mint egy második bőr. A szoknya része nem volt nagyon bő, de nem is lehetett a szűk kategóriába sorolni; inkább a kettő között. Ahogy lépkedtem benne lágyan fodrozódott a vádlim körül.
Már csak a fűző jelentett egy külön mutatványt. Lassan, felülről lefelé haladva, amelyik fűzőrészt elértem azt jó erősen meghúztam, bár középtájt elég lazára sikeredett, de akkor se volt puklis és nem is esett le rólam a ruha. Aztán alul jól meghúztam a két végét, hátha még így is sikerül rászorítanom, és megkötöttem. Pár pillanatig egy helyben álltam, és próbálgattam a benne való légzést, de a fűző nem okozott különösebb gondot.
Kutakodni kezdtem egy cipő után, és meg is találtam egy szintén fekete szandált a fotel kellett. Szatén szalagok tartották össze a fejrészét, a sarka pedig hihetetlenül magasnak tűnt. Ám amikor felvettem, már erről is más volt a véleményem. Lényegben az egész ruha nem az én stílusom volt. Pánt nélküli, ami a vállaimat szabadon hagyja; a cipőt pedig inkább szándékos bokatörésre tervezték, mint viselésre. Mégis most úgy éreztem, hogy ez is a lényem egy része, hogy hozzám tartozik.
De már nem is gondolkoztam tovább, kiléptem az ajtón, és elindultam abba az irányba, amerre a kislány elszaladt egy bizonyos Desiré után kiáltozva.
 
Az apró falilámpákkal övezett folyosó hasonlóan furcsa stílusú volt, mint a szoba. Csak itt nem a bútorok voltak farkasos stílusban, hanem a falak. Nem volt olyan öt méteres falrész, amit ne díszített volna egy fekete farkas. Első ránézésre mind egyformának tűnt, de második pillantásra már az ember ki tudta venni különbségeket. Mindegyik farkasnak volt egy sajátossága: valahol a bundáján volt egy apró, fehér folt. Akár egy csík, akár egy paca, de akkor is észrevehető helyen. Mint az álmomban lévőnek. Annak a farkasnak is egy fehér csík volt a nyaka alsó részén, ahonnan egészen a hasáig húzódott.
Ellenben voltak képek, ahol nem csak egy, hanem több farkas is meg volt festve, de azoknak koromfekete volt a bundájuk, mindennemű megkülönböztető jegy nélkül. Egy ideig elnézegettem, de utána elment a kedvem tőle. Valahogy az egésznek olyan siralomház érzete volt.
Elértem a lépcsőhöz, aminek a két oldalán hatalmas márványfarkasok ültek. Majdnem úgy néztek ki, mint ami az álmomban volt. Nem tudtam megállni, hozzájuk kellett nyúlnom. Végigsimítottam a fején az egyiknek, aztán átléptem a másik oldalra, és a másiknak is. Még gyönyörködtem volna bennük, de neszt hallottam a hátam mögött, és mindenről megfeledkezve megpördültem. Már épp kezdtem volna kiabálni, hogy ki van ott, amikor előjött az árnyékból a korábban látott kislány és gyönyörű kék szemeit vizsgálón rám meresztette.
– Desiré azt mondta, hogy nem eszel meg. Tényleg nem fogsz? – kérdezte angyali hangon, közben pedig a háta mögött összekulcsolta a kezeit.
Hirtelen ráncba szaladt a homlokom, hisz már először sem értettem, hogy miért hiszi ez az aprócska kicsi lány, hogy én meg akarom őt enni.
– Nem tudom honnan vetted, hogy meg akarlak enni. Tudtommal eddig még nem ettem embert – mosolyodtam el.
A szőke fürtös egy pillanatig elgondolkozó arcot vágott, aztán határozottan megrázta a fejét.
– Nem, valóban. Végül is csak a vérét ittad. – Vállat vont. – Egyébként már várnak odakint, azért küldtek be, hogy szóljak és kérjek bocsánatot az előbbi kis… hisztimért – az utolsó szónál elfintorodott, mint akinek nem kedvére való a szó. Meglengette felém a kezét, és szökdécselve elindult le a lépcsőn.
„Nem, valóban. Végül is csak a vérét ittad.”
A szavak kattogtak a fejemben, a korábban látott képek pedig újra felélénkültek, nekem pedig felfordult a gyomrom. Remegve a szám elé kaptam a kezem, és elrohantam a legközelebbi hatalmas vázához, amit láttam a folyosón. Abba – sajnálatos módon – beleürítettem a gyomrom egész tartalmát, míg csak fölöslegesen öklendezni nem kezdtem. Undorodtam az egésztől. Legszívesebben mindent beletuszkoltam volna magamból abba az egy vázába, mint az előbb a gyomortartalmam. Undorodtam magamtól.
Én… megöltem egy embert. De nem is egy embert, hanem magát Damiant! Az álmomban látott farkas, aki miatt sikítva ébredtem, én magam voltam! Hát mégis igaza volt Edmundnak. Ha most itt lenne, lehet, valami ilyesmit mondana: Hát, szivi, hogy modern szóval éljek, amit most tanultam meg: ez bukta. De örülj neki, legalább tél idején nem fázol. A bunda melegít.
Mérges voltam magamra, az egész világra. De legfőképp arra, aki ezzé változtatott. Egy rohadt szörnyeteggé. Dühös könnyeimtől alig látva odabotorkáltam a márványfarkashoz, és belerúgtam a szoborba. De ahelyett, hogy felkiáltottam volna fájdalmamban, a szobor sérült meg, és nem én. Kieresztettem magamból az összes dühöm és fájdalmam Damian elvesztése miatt, és sikoltozni kezdtem. A falak megremegtek, de én akkor is folytattam. Belerúgtam még egy párszor a szoborba, amiből végül nem maradt más, csak nagyobb darabokból álló törmelék.
Ezt lehet nem kellett volna – szólalt meg a fejemben hirtelen Edmund hangja. – Szerintem Adrian nem fog ennek örülni. Bár ki tudja… azt mondják, még eszméletlen állapotodban is elbűvölted. Akkor vajon mi lesz, ha ébren elbeszélget veled, és felfedezi a te szellemes kis éned? – A hangja végül gúnyolódássá változott, majd egy ördögi kacajjal távozott a fejemből, amibe az egész testem beleborzongott.
Az újabb sokk kicsit kiűzte a fejemből a gyászt, de akkor sem teljesen. Megöltem egy embert, és ez örökké a lelkemen fog száradni. De először megkeresem a felelősöket, akik ezt tették velem, és végzek velük. Utána jövök én magam.
A lépcső alján ott állt a kislány, és majdnem ugyan azt a mondatot vette nekem oda foghegyről, amit Edmund mondott a fejemben:
– Adrian nem fog örülni. Ha kérhetlek, ne mondd el neki, hogy én is itt voltam. A végén még engem tesz felelőssé helyetted, hogy „Bezzeg, amikor fölösleges volt el tudtál rohanni hozzánk, de amikor meg tényleg kellett volna akkor nem jöttél segítségért.” – Elég vicces volt, ahogy a mélyebb férfihangot próbálta utánozni csengő, kislányos hangján, de most nem volt nevethetnékem.
– Miért tenne téged felelőssé? Hisz alig vagy hét éves! – kiáltottam fel felháborodottan. Az én pocsék hangulatomért és lelkivilágomért nem ez a kislány a felelős.
Nagy komolyan rám nézett, majd hirtelen elnevette magát. Csilingelő kacagásától visszahangzott az egész csarnok, ő pedig mit sem törődve elképedt arcommal elszökdécselt egy hatalmas fa ajtó irányába. Ki érti ezt…
– Siess már! – kiáltott vissza mérgesen. – A végén még nélkülünk kezdik el a bált! Bár nem hiszem, hogy a fő kellék nélkül megteszik, de mi tagadás, elég éhesek.
– Fő kellék? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben követtem.
– Igen, az. Vagyis te.
 
Az udvar hatalmas volt, és visszafordulva jöttem rá, hogy amit én eddig annak hittem, nem is egy szimpla ház, hanem egy hatalmas kastély, hozzá hasonlóan hatalmas kerttel, és óriási farkasszobrokkal amiket – főleg a kinti részben – az idő vasfoga már eléggé megcsorbított. Követtem kicsi társam, aki apró lábain szinte suhant a földön. Bevallom, nehezen tudtam vele tartani a tempót. Ahogy egyre távolabb értünk a kastélytól lágy zene ütötte meg a fülem.
Közelebb érve láttam a sok bálozót, akik az enyémhez hasonló selyemruhákban pörögtek a parketten, ami középen, egy nagy emelvényen volt felállítva. Az egész kert tele volt asztalokkal és székekkel, amiken pezsgős poharak álltak, és finomabbnál finomabb húsok és köretek voltak tálalva.
Ahogy végignéztem magamon megállapítottam, hogy az én öltözékem is megfelelő, leszámítva a hajam, amit meg sem fésültem. Szóval lehet, hogy egy madárfészek van a fejem tetején. Az öt ujjas „fésűt” használva végiggereblyéztem a hajamon, aztán körbenéztem, hogy valaki látta-e ezt a pár gyors mozdulatomat. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, hogy senki sem látta – kivéve ezt a kis ördögfiókát itt mellettem, aki most is önfeledten kuncog rajtam.
– Ha-ha-ha. Megnéznélek egy ilyen nap után, mint az enyém.
Értetlenül pislogni kezdett.
– Milyen napról beszélsz? Már vagy egy hete aludtál. Komolyan azt hittem, hogy már félig hulla vagy. Mondtam is Adriannak, hogy ha nem ébredsz fel, akkor szívesen leöntelek egy kancsó jéghideg vízzel, hátha az felébreszt. De természetesen nem engedték – forgatta meg a szemét, én pedig magamban hálát adtam, hogy ellent mondtak neki.
– Ha megtetted volna, biztosra veheted, hogy utána kifilézlek, akármennyire is nem akarok gyilkos lenni – szűrtem ki a fogaim közt, miközben igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, hogy a kívülállóknak kedves kis társalgásnak hasson.
– Már az vagy. Azt hiszem, nem osztana, nem szorozna a dolog – vetette oda. – De nem szeretném, hogy megpróbáld. Egyébként a nevem Camira.
– Elizabeth.
Szórakozottan intett egyet a kezével, jelezve, hogy már amúgy is tudja, nem kellenek ezek a formaságok. Körbenézett, aztán felcsillant a szeme, biccentett felém egyet és tovaszaladt. Én pedig ott maradtam egyedül, egy teljesen idegen helyen. Oké, inkább jöjjön vissza az a kis ördögfióka.
Látom, kicsit megszeppentél.
Edmund.
– Hol vagy? – kérdeztem suttogva, mert nem tudtam, hogy ez az elme dolog oda-vissza is működik-e, vagy csak úgy hallja meg a dolgokat, hogyha kimondom őket.
Meghallom úgy is, ha csak gondolsz rá, nem szükséges miattam tépned a szád. Egyébként itt ülök a főasztalnál, Adrian mellett, és rád várunk, hogy mikor jössz már ide. A kicsi Cami nem mondta meg neked, hogy hová gyere?
Nem mondott ő nekem semmit azon kívül, hogy fejen akart önteni egy kancsó hideg vízzel – üzentem neki morcosan a gondolatom.
Óh, igen – nevette el magát, és újabb borzongás futott rajtam végig. Azt hiszem, sosem fogok túl lépni rajta, hogy így elbánt velem az álmaimban. – A kislány elég ötletes, nem gondolod?
Nem. – Tömör és velős válasz. – Az viszont érdekelne, hogy te hogyhogy itt vagy, és mit értesz az alatt, hogy ott ülsz Adrian mellett? Hisz te testetlen valami vagy.
Úgy lehetséges, hogy meguntam a rád való várakozást. Találtam már mást. Valaki jobbat.
Legalább férfi az illető? – kérdeztem gúnyosan, visszagondolva az első találkozásunkra, amikor a körmeit kezdte el nézegetni.
Természetesen férfi. És azt hiszem, ha meglátsz, te is azt fogod mondani, hogy jó volt a választás – üzente önelégülten.
Hogy oda ne rohanjak. – A drámai hatás kedvéért még a szemem is megforgattam. Reménykedtem benne, hogy valahonnan figyel, és látja minden egyes rezdülésem.
Nem kell rohanni, de azért idejöhetnél. Adrian nem szereti, ha megvárakoztatják. És nem szeretném, ha ok nélkül miattad kivégeztetné az udvari Jóst.
A mit?
Többször már nem válaszolt, gondolom ezzel arra akart késztetni, hogy keressem meg a tömegben, amihez nekem természetesen egy csipetnyi kedvem se volt. Szívem szerint bementem volna a szobába, ahol eddig voltam, és sírtam volna. Ha tudok. Az után a dühroham után olyan könnyen sikerült elfojtanom az érzéseim Damian halálával kapcsolatban, hogy azon se csodálkoznék, ha már a könnycsatornáim is kiapadtak volna.
Elindultam az asztalok közt, elnézve az arcokat. Volt ott mindenféle furcsa szerzet. Vagy legalábbis nekem eléggé annak tűntek. Volt egy férfi, akin nem volt felsőrész, és az egész felsőtestét kacskaringós tetoválások díszítették. A nők közül is sokan hagyták szabadon az egyik karjukat, szintén ebből az okból kifolyólag. Nem tudom mi különlegesség lehetett benne, de úgy mutogatták egymásnak azokat a tetoválásokat, mintha valami hőstettet vittek volna véghez, és kapnak érte mindig egy vonást a karjukra.
Voltak olyan nők és férfiak is, akiknek virágokból és levelekből volt összeszőve a ruhája; másokon pedig régies, fekete ruhák voltak hasonló színű köpenyekkel. A nők hosszúkás füleikben hatalmas fülbevalókat viseltek, a férfiak pedig a fülük végén bronz, ezüst vagy aranyszínű karikát. Arcuk színe vetekedett a hullákéval, majdnem fekete ajkaik és vörös szemeik kivilágítottak az arcukból. Fura mód ezeket a dolgokat könnyedén észrevettem, mintha kiélesedett volna a látásom.
Miközben bámészkodtam rájöttem, hogy nem csak én figyelem az embereket. Közülük is egy páran engem figyeltek. A merészebbek nyíltan, a kevésbé merészek csak futólag vetettek rám egy-egy pillantást, a szemükben mégis észre lehetett venni a mohó kíváncsiságot.
– Ön az est fénypontja. Nem sokszor látunk átváltoztatott árnyakat.
A férfias hang hallatán megpördültem. Ez nem az Edmundéhoz hasonló félelmet keltő hang volt, hanem egy új, szinte szexisnek mondható hangsúly. Kábé húsz, huszonkét év körülinek nézett ki, az ízlésficam viszont nála nem volt jellemző, mint a hegyes fülűek körében. Fekete zakó volt rajta is, de látszott, hogy nem egy régi darab, hanem talán direkt erre az alkalomra készült öltöny. Szőke haja a válláig ért, a többieknél megfigyelt vörös szemekkel ellentétben neki szürke szemei voltak.
– Valójában nem tudom, miről van szó. Megtenné, hogy felvilágosít? – kérdeztem mézes-mázos hangon.
– Még nem mondtak el semmit? Nem tudja, miért van ez az est? – kérdezte döbbenten.
Értetlenül álltam az események előtt, csak pislogni tudtam.
– Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ha tudnám, akkor nem kérdezném meg – jegyeztem meg szarkasztikusan, egy kis türelmetlen éllel a hangomban. Az ördögfióka sem mondott semmit, remélem belőle sikerül valamit kiszednem.
Jó kedvűen rám villantotta azt a fogpasztareklámba is beillő mosolyát.
– A helyzet az, hogy átváltoztál, az első átváltozás pedig nagy ünnep az árnyak körében. Vannak, akik nem változnak át, csak megmaradnak emberi alakjukban, és nem lépnek fel a nagyobb síkra. Te viszont felléptél, és ami még különlegesebb benned, hogy téged teremtettek. Már nagyon rég nem teremtettek árnyat. Azt hiszem száz éve volt az utolsó ehhez hasonló ünnepség.
Nem tudtam, mint mondhatnék. A kezem ökölbe szorult a méregtől, ami a lelkemben kezdett el felgyülemleni. Nem elég, hogy nem akartam ezt az egészet, de még azt is akarják, hogy jó kedvet vágva vigyorogjak és örüljek annak, hogy szörnnyé tettek? Azt már nem!
– Akkor, azt hiszem, vége a bulinak – morogtam mérgesen.
– A másik része pedig az – folytatta fesztelenül –, hogy Adriannak ki kell tűznie az egyesülése időpontját.
– A mijét?
– Az egyesülés itt annyit tesz, mint az embereknél a házasság. Csak itt nem önszántából történik a dolog. Minden Árny uralkodónak vagy trónörökösnek a huszonötödik születésnapja előtt ki kell választania a falkából a párját, különben joguk van leválasztani. Ha engem kérdezel elég ostoba törvény. Én is herceg vagyok, mégsem kell ilyen törvényeket betartanom, mint időre korlátozott kedves választás. Mindez olyan értelmetlen és elmaradott – az utolsó szavakat olyan arrogánsan és felsőbbrendűen ejtette ki, hogy kezdett bennem felötleni a gyanú, hogy ebben a kertben az összes férfi ennyire fennhordja az orrát. Pedig eleinte még jó partinak is tűnt.
– Te is ilyen Árny herceg vagy? – kíváncsiskodtam.
Megvetően felhorkant.
– Még csak az kéne – suttogta. – Nem, én a démonok hercege vagyok. A nevem Donovan. A húgommal pedig már találkoztál, az édes kis Camirával, aki mondhatni olyan, mint a töltött cukor: kívülről édes, de miután leszopogatod róla a mázat, kiderült, hogy belül a töltelék elég savanyú, vagy épp nem az, amire számítottál – kuncogott.
– Milyen édes hallani a saját bátyám szájából ilyen szépeket – szólalt meg mellettünk egy morcos gyerekhang. 
Donovan lehajolt, és összeborzolta kishúga haját, aki erre még morcosabb lett és elütötte bátyja kezét, aki fájdalmasan felszisszent.
– Hé, nyugi. Majd otthon dühöngj, ha hazaértünk. Desiré eléggé elkényeztetett ez alatt az egy hét alatt.
– Vagy talán ő törődött velem életemben először – morogta az orra alatt Camira.
– Ne mondj ilyet! – kiáltott rá Donovan mérgesen. – Különben is, tizenöt éves vagy. Meg lehetne a magadhoz való eszed. Attól, hogy testileg lassabban fejlődsz, s úgy nézel ki, mint egy hét éves, nem kell úgy is viselkedned. Ez a hiszti, amit levágtál korábban Adriannak arról, hogy meg akart enni Elizabeth, elég gyerekes volt. Ne tedd többet, ha megkéretlek rá. Viselkedj tiszteletreméltóan, hiszen te vagy az egyik hercegnő itt a sok közül.
A szőkeség elfintorodott, egy utolsó megsemmisítő pillantást vetett testvérére és elment.
– A lényeg, hogy egy kis ördögfióka a húgod – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. – Az előbb azt mondtad, hogy nem ő az egyetlen hercegnő. Hogy értetted ezt?
Hangomban kicsit érződött a mohó kíváncsiság. Mindent tudni akartam az itteniekről, aztán szépen visszaballagok a szobámba.
– Úgy, hogy mindenféle lény van itt. Nimfa, valkűr, vámpír, démon, farkasember és ugye az árnyak. Óh, és a tiszteletbeli vendéget, a Testrablók királyát el ne felejtsük. Azt rebesgetik, hogy ha ő nem mondja el Adriannak fizetség fejében, hogy hol vagy, akkor már rég megölt volna.
– Ahhoz azért nekem is lett volna egy-két szavam – mondtam felháborodottan. Ha akarom, meg tudom magam védeni.
– Ez tény, de nem hiszem, hogy sok erőd lett volna egy Álomhózóval és egy Testrablóval szemben.
– Nem tudod, mi volt a fizetsége? – kérdeztem félve.
Donovan vállat vont, és sejtelmesen megjegyezte:
– Azt hiszem, majd magadtól is rájössz. Gyere, menjünk oda az asztalukhoz, ahogy látom, már eléggé nyugtalankodnak.
Odanyújtotta a karját, én pedig belekaroltam engedve neki, hogy vezessen az asztalsorok közt. 
Látom, máris szemet vetettél Mr. Szexi Démonra – jegyezte meg gúnyosan Edmund. Igyekeztem kizárni a fejemből.
Nem akarom, hogy mindig tudja, merre vagyok.
Célirányosan közeledtünk egy asztal felé, amin távolról nem tudtam kivenni az alakokat, de közelebb érve már megfigyelhettem őket.
Az egyik férfi a legelső álmomban látott ember volt, aki olyan félelmetes hatással volt rám. Ő volt az, aki megvágta a kezem és utamra engedett. A kezeim ökölbe szorultak, a fejem elöntötte a vörös köd, és karjaimat felemelve apait-anyait beleadva rávetődtem az árnyak hercegére, hogy elégtételt vegyek.


A folytatás a Letöltések közt elérhető!
http://angel-feathers.ucoz.com/load
Kategória: Árnyak közt | Hozzáadta:: Angyal (2013-01-04)
Megtekintések száma: 113 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]