Főoldal » Cikkek » Regények » Árnyak közt

Árnyak közt - 4. fejezet
4. fejezet

Sokan élvezhetik a nyugalmas napokat, mások viszont velük ellentétben azt várják, mikor csap le rájuk a villám és dönti romba az egész életüket egyetlen aprócska szikrájával…

– Mi ez a nagy üdvrivalgás? – hallottuk meg Sue mosolygós hangját a háttérben.
Damian lassan leeresztett a földre, és fülig érő szájjal nézett el a fejem felett.
– Azt hiszem, ezt neki kellene elmondania. Talán a végén neked is a nyakadba ugrik. – Rám kacsintott, és finoman megbökte a hátam, én pedig zavaromban elpirultam. Hisz épp az előbb forgatott meg a levegőben, mintha a barátnője lennék, és az anyja mindezt meglátta! Vagy csak én tulajdonítok túl sokat ennek a gesztusnak... Végül is, én ugrottam a nyakába.
Sue szemei felcsillantak.
– Csak nem eszedbe jutott valami?
Sűrű bólogatások közepette odaálltam elé, és a kezem nyújtottam. Nem tudtam, mit tehetnék. Úgy örültem ennek az egy névnek, mint kisgyerek a nyalókájának. Sőt úgy is éreztem magam, mint egy kisgyerek.
– Hello, a nevem Elizabeth.
Sue megfogta a kezem, de ahelyett, hogy megrázta volna magához húzott, és megölelt.
– Örülök neki, kincsem. Nagyon örülök. És azt tudod már, hogy kik a szüleid? Tudod hogy tudnánk őket elérni?
– Sue, csak ez az egyetlen emlékem van – mondtam csöndesen. – Egyetlen egy darab név. De ennek ellenére örülök neki. Hisz a kis haladás is haladás – mondtam félszegen, és igyekeztem továbbra is vidámnak tűnni.
A bejelentésem hallatán csend telepedett a folyosóra. Mögöttem Damian nem szólt egy mukkot sem; Sue szintén nem szólalt meg egy ideig, de aztán lassan, és kissé szomorkásan elmosolyodott.
– Igen, hisz a világ se egy nap alatt teremtetett. Majd eszedbe jut minden, csak türelmesnek kell lenned. – Vigasztalóan megsimogatta az arcom, aztán elhúzva a kezét összecsapta a két tenyerét. – Na, fiatalok! Kész az ebéd. Gyerünk le enni. Mivel már te is jól vagy Elizabeth, így le tudsz jönni. Természetesen, utána sipirc vissza az ágyba, de egy kis sétát és idegenvezetést a házban megengedek neked. – Sokatmondóan ránézett Damianra – gondolom az idegenvezetés rész miatt –, aztán visszapillantva rám, kacsintott egyet, és sarkon fordult. A hirtelen hangulatváltozás meglepett, de csak pár pillanatig foglalkoztatott.
– Hát igen… ő anya – szólalt meg hirtelen a mögöttem álló fiú. A hangja nem volt bocsánatkérő, inkább elnéző és tényközlő.
Még motyogott valamit az orra alatt, ami valami olyasmire hasonlított, hogy „kerítőnő”, de nem voltam benne teljesen biztos. Damian elment előttem, mutatva az utat, én pedig felhúzott szemöldökkel a nyomába eredtem.
A folyosó másik végén volt a lépcső. Damian előttem ment, és nyújtotta is a kezét, hogy segítsen. Szokás szerint ez is elég lovagias gesztus volt tőle. Ahogy fokozatosan lépkedtem le a lépcsőn, elém tárult egy kicsike, de annál takarosabb kis előtér. A falak halovány barnák voltak, alul fa burkolattal. Az előtér közepén egy kis asztal kapott helyet, szárított rózsa csokorral a közepén, ami úgy illatozott, mintha friss lenne. A falakat körbe kisebb díszek, festmények vagy antik lámpák tették hangulatossá. Ha nem lettek volna ott, valószínűleg unalmas lett volna, egy kabát- és cipőtartóval az ajtóban, meg az asztalkával, de így egész hangulatosra sikeredett.
A rózsáé mellett valami más, egészen ínycsiklandozó illat is betöltötte az orrom. Hm... sült csirke. Szinte azonnal beindult a nyálelválasztásom, és mintha az orromnál fogva húzna egy láthatatlan kis damil, elindultam a forrás irányba. Az illat kígyóként tekeredett a levegőben, egészen a konyháig. Kinyitottam a szemem, és megláttam a négy személyes kis étkező asztalt, ami roskadozott a finomságoktól.
Damian mögöttem elkuncogta magát, mire Sue összeráncolt homlokkal megfordult. A ráncok nem sokáig maradtak ott, mert hirtelen belőle is kitört a nevetés.
– Látom, a mi kis Lizünk nagyon éhes.
Feleszméltem az étel okozta kábulatból – nem mellesleg a gyomrom is helyeslő korgásokkal jelezte az egyetértését érdeklődésem tárgya iránt – és rájöttem, hogy a szám enyhén eltátom, a szemeim pedig szinte kocsányon lógnak.
Olyan gyorsan és erősen zártam össze a szám, hogy a fogaim fájdalmasan összekoccantak. Kicsit megmozgattam az állkapcsom, mert ez tényleg nagyon fájdalmasra sikerült.
– Ha már ennyire éhes vagy, akkor azonnal üljünk is le enni. Evés közben viszont ne ilyen erőszakosan csapd össze a szád minden rágásnál. Ugye, anya? – ugratott Damian.
Sue nem is válaszolt, hiszen érezhetően csak költői kérdés volt az egész. Válaszul csak bosszúsan megforgattam a szemem, mire Damian kissé túljátszva, de utánam ismételte. Erre reagálva durcásan összefontam magam előtt a karom, és hallgatásba burkolóztam.
Utánzóm szemében nevetés bujkált, de igyekezett elfojtani, és kiengesztelés gyanánt hozzám lépett és megpuszilta az arcom.
– Bocsi, de vicces vagy, amikor mérgelődsz.
– De kettőnk közül csak te nevetsz rajta – mondtam még mindig durcásan.
Damian végigsimított az arcomon, a vonásaim érintésére megenyhültek.
– Jaj, hagyd már békén szegényt. Nem látod, hogy mennyire éhes? – kérdezte dorgálóan Sue, Damian pedig megadóan felemelte a kezét.
– Oké, ezentúl nő uralom van. Igába hajtom a fejem, és meghajolok akaratotok előtt.
Sue kuncogni kezdett, és én sem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak a kedves kis viccen.
Mindhárman helyet foglaltunk az asztalnál, és falatozni kezdtünk. Igaz, nem volt összehasonlítási alapom, de merem állítani, hogy Sue ananászos töltött csirkéje a legfinomabb az egész országban. Sőt talán az egész világon. Utána desszertként muffin volt, amiből szintén kellően jól laktam.
Az ebéd végén úgy ültem ott, mint aki menten kettéhasad. Sokáig nem ettem semmit, mert nem ébredtem fel, és most pótoltam be az összes kimaradásom.
– Azért vigyázz, meg ne ártson ez a hirtelen terhelés a gyomrodnak – mondta aggódva Susanne.
– Ó, nem fog. A felől semmi kétségem. Nagyon finom volt, köszönöm.
– Nincs mit. Örülök, hogy ízlett.
Ezután összeszedte a tányérokat és nekilátott mosogatni. Damain kiment a konyhából, én pedig összeszedtem magam és odaálltam Sue mellé, hogy segítsek a törölgetésben. Már épp a kezembe vettem volna az első tányért, de még jó, hogy nem tettem, mert biztos elejtem.
– Ezt mégis hogy gondoltad? Nem, nem, nem! Különben is, elázik a kötésed! – kiáltotta Sue, mire összerezzentem. A vállaimnál fogva megfordított, aztán a kezeit megtámasztva a hátamon tolni kezdett az előtér felé. – Te most szépen felmész az emeletre, és lefekszel pihenni. Majd felküldöm Damiant ha megetette a kutyát, hogy szórakoztasson téged vagy adjon valami könyvet.
– De hát én szeretnék segíteni… – kezdtem el tiltakozni, mire újra belém fojtotta a szót.
– Dehogy szeretnél te segíteni! Azzal segítesz a legjobban, ha felmész és lefekszel, hogy erősödj és gyógyulj.
Engedve az anyai szigornak megadóan felballagtam az emeletre, és rávetettem magam az ágyamra. Belefúrtam a fejem a párnába, és csak feküdtem szétvetett végtagokkal. A két karom és a lábam a négy fő égtáj irányába meredeztek szét. Elég murisan festhettem, de nem zavart. Így volt kényelmes.
Percekig feküdtem így, csak ütemes szuszogásom lehetett hallani a szobában. A fejem teljesen üres volt, az elmúlt napokban először nem gondoltam semmire. És ez boldoggá tett. Nem rágódtam Testrablókon vagy árnyakon. Egyszerűen csak egy átlagos lány voltam, átlagos gondokkal és egy átlagos, ám elég szerencsétlen amnéziával. Amiből persze minél hamarabb fel kell gyógyulnom.
A teli has, és a szoba csendjének köszönhetően éreztem, ahogy a fáradtság kezd elhatalmasodni rajtam. Tisztára, mint egy kisbaba.
Vakon az éjjeliszekrényem felé tapogatóztam. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy azt a nagy tök fejemet felemeljem az ágyról. A kezem mozgatása könnyebb feladatnak bizonyult. A csendbe belehasító hangos zörgés és csörömpölés biztosított róla, hogy megtaláltam a gyógyszeres dobozt, és sikeresen fel is döntöttem. Ó, csak jussak egyszer hozzá az egyik bogyóhoz és aludni fogok, mint a bunda.
Még egy darabig szerencsétlenkedtem vakon, két kézzel, de végül megelégeltem a kínlódásom, amibe nem kicsit ki is melegedtem. Törökülésbe hajtogattam magam, és mivel türelmetlen voltam, úgy kaptam be az egyik pirulát, ahogy volt. Simán, minden nemű folyadék nélkül. Megkönnyebbülten dőltem el az ágyon. Kezeimmel átöleltem a lábam magzatpózba gömbölyödve és igyekeztem nem izgatott lenni a továbbiak miatt. Megtettem az egyetlen óvintézkedést, amit megtehettem annak érdekében, hogy ne álmodjak butaságokat, és ne kelljen úgy felébrednem az álmomból, hogy hatalmas vörös tenyérfoltok égnek az arcomon. Most már csak a végeredményt kell kivárni…
 
Furcsa, elmosódott hangokat hallottam a távolból, mintha egy szűrőn keresztül hallanék mindent.
Mi lehet ez a zaj? – tűnődtem magamban. Miközben gondolataim közt kerestem az alternatívákat, a félelem jeges tőrként hatolt a szívembe. Mi van, ha nem használt a bogyó, és megint egy olyan álomban vagyok benne Edmunddal?
Kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen, és kipattantak a szemeim. Körbekémlelve rájöttem, hogy a pirulák minden bizonnyal hatásosak voltak. Már alkonyodott, a lemenő nap fényétől vörös fényben táncoltak a szoba berendezései. Az arcom pont az egyik beszűrődő fénycsík áldozata lett, úgyhogy hunyorogva igyekeztem kitérni vakító piros árnyalatából. A zajok határozottan az ablakon kívülről érkeztek.
Lehajtottam magamról a takarót – amit biztos Sue vagy Damian terített rám –, és odamentem az ablakhoz. Kint egy nyitott udvar volt, nem volt kerítés. Végül is nem volt a közelben egyetlen ház sem, így nem is kellett mitől félni.
Bár ahogy távolabb néztem, az erdő égig magasodó fái közé, mégis elfogott a kétség, hogy a vadállatok nem szoktak-e onnan kimerészkedni. De mindez csak egy pillanatig tartott. Utána az erdő mintha megszépült volna. Hívott maga felé. Csalogatott, hogy ne féljek tőle és menjek be a sűrűjébe. Az a nekem való hely. Az új otthonom.
Megráztam a fejem, és visszatekintettem az udvarra, ahol Damian vágta a fát, és közben egy hatalmas, fekete kutyának is dobált egy botot. Látszott, hogy szereti az állatot és az is viszont szereti őt. Akárhányszor visszavitte neki a botot, a kutya a szájában a fadarabbal elkezdte a földet söpörni loboncos farkával oda-vissza, szabályos legyező formát alkotva a törmelékben. Damian mindig nevetett, és magyarázott valamit a kutyának, majd megvakarta az állat fejét és újra eldobta a botot. Még egy ideig figyeltem ezt a furcsa szertartást. Amikor viszont kezdtek vészesen fogyni a rönkök, megváltoztak a dolgok ember és állat közt. Incselkedni kezdtek egymással. Damian néha úgy tett, mintha eldobná a botot. El is játszotta ezt kétszer-háromszor, de a kutya tanulva a dologból rájött a turpisságra, és elkezdte Damian kabátját és nadrágját húzogatni a fogával, mikor tudta, hogy a gazdája rejtegeti előle a játékszerét.
– A kutya az ember legjobb barátja – szólalt meg mögöttem hirtelen Sue, mire ijedten pördültem meg a mellkasomhoz kapva.
– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – nevetett. – Csak régen elaludtál, nem tudtam, hogy mikor kelsz fel.
Pár pillanat múlva a szívem visszaállt a rendes ütemre.
– Semmi baj – fújtam ki a benntartott levegőt. – Egyébként nem állt szándékomban elaludni, csak… nem tudom. Elálmosodtam – vontam vállat.
– Semmi baj. De gyere le enni, már kész a vacsora. Tettünk neked félre egy adagot.
Lementünk a konyhába, ahol megettem a nekem készített melegszendvicset. Jól esett, pedig azt hittem az ebéd után nem fogok tudni már enni a mai nap során.
– Nem akarunk kimenni Damianhoz? – kérdezte, mikor már végeztem az evéssel.
Nekem is ugyan az a gondolatom támadt korábban, így rábólintottam. Csak amikor a konyhából kimentünk, akkor jutott eszembe, hogy nincs mit felvennem a lábamra. Mondjuk más se volt, hisz semmi sem az én ruhám.
– Sue... Én mit veszek fel cipőnek? Lehet, hogy mégsem kellene kimennem…
– Jaj, ne butáskodj! Tudtam neked adni ruhát, nehogy cipőt ne tudjak!
Egy darabig kutakodott, mert mint kiderült, a mostani cipőjei közül egyik sem volt jó az én lábamra.
– Hol is lehet, hol is lehet… – motyogta magában Sue, miközben egymás után hajigálta ki a cipőket a kis előszobai szekrénykéből. Minél hatalmasabb lett a cipőhalom, annál nagyobbra kerekedett ki az én szemem. Ez abba a kis helyre… hogy? – Megvan! – kiáltott fel diadalittasan, és kirángatta a helyéről a lábbelit. – De régen is volt az az idő, amikor ezt vettem. Akkoriban nagy márka volt, de most már senki sem ismeri. A régi szép idők… – mondta álomittasan mosolyogva, aztán hirtelen felpattant. – Egy pillanat és jövök!
Kiment az ajtón, kintről pedig csapkodó hangokat hallottam. Meg ütögetéseket. A furcsa zajok hallatán kicsit felhúztam a szemöldököm, de aztán rájöttem, mi lehet a forrás.
Újra kinyílt az ajtó, és bejött Sue, majd ledobta elém a cipőket.
– Kicsit összecsapkodtam őket és kiráztam, nehogy valamilyen állatfaj belekeveredjen a lábrészébe. Láb és bogár nem jó barát.
Az már egyszer biztos…
 
Sue kerített nekem a házból kabátot, úgyhogy most ott feszítettem egy piros kabátban, farmerben meg egy fehér edzőcipőben piros-kék csíkokkal. Medve mellett meg úgy éreztem magam, mint Piroska.
A félreértés elkerülése végett, a kutyát hívták Medvének, ami nem is volt olyan rossz elnevezés. Közelebbről tényleg hatalmasnak hatott, mint egy nagy maci. Hosszú, fekete bundája nélkül sem értem volna körbe a két karommal a hasát, így meg még annyira se.
Jelenleg épp Damiannal birkóztak. Eleinte a bot miatt, utólag meg már csak szimplán azért, hogy Medve ne csorgassa rá túl nagy mértékben a nyálát. Sue és én az oldalvonalon maradtunk, onnan figyeltük a birkózást, és drukkoltunk. Természetesen az értelmesebbik egyednek: Medvének.
– A sok hálátlan nőszemély! – kiáltott fel a nyál- és bundatenger közül Damian. – Ne féljetek, amint kijutok innen úgy megkergetlek és megcsiklandozlak benneteket, hogy kegyelemért fogtok könyörögni!
A két „hálátlan nőszemély” felnevetett, és még hangosabban kezdte kiabálni Medve nevét. Később viszont eléggé megbántam a dolgot, mert én húztam a rövidebbet. Sue anyai státuszának köszönhetően megfenyegette a fiát, hogy nem kap vacsorát két napig, ha meg meri vele tenni, amire készül. Én meg mit tehettem volna? Ott álltam és vártam az ítéletet, amit Damian szabott ki rám.
Medvével karöltve – most az én szememben ő volt a hálátlan – megkergettek, megcsikiztek és összenyálaztak. Végül kifulladva mentünk vissza a házba, mert már későre járt. Annyiban viszont biztos voltam, hogy ez volt életem legszebb napja. De azért reménykedtem benne, hogy a továbbiakban is ebben a mederben fog folytatódni az életem. Minden nap Damiannal és Sue-val az elképzelt fantáziaképemben egy merő álom lett volna.
Kár, hogy csalódnom kellett.

Kategória: Árnyak közt | Hozzáadta:: Angyal (2013-01-04)
Megtekintések száma: 87 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]