Főoldal » Cikkek » Regények » Árnyak közt

Árnyak közt - 1. fejezet
1. fejezet

Az emlékek fontosak az ember életében. Akármit tesz, akármit csinál, mindig elkísérik. Ezekből tudja meg, hogy mit tehet meg és mit nem. Hogy milyen hibákat követett el a múltban, amikre a jövőben oda kell figyelni. De ha nincsenek emlékek, honnan tudjuk, hogy mit ismerünk és mit nem? Honnan tudjuk, hogy mit tettünk már meg és mit nem?
Honnan tudjuk, hogy ki a barát és ki az ellenség?

Egy erdőben rohantam. A fák ágai belecsapódtak az arcomba. A kezem és a lábam is sajgott. 
Nem állhattam meg. Egy Árny üldözött. A fák közt lopózott mellettem, és nem hagyott elmenni.
Kitartóan futottam, a jobb oldalamon tőlem húsz méterre az Árny szintén.
Eddig egyenesen szaladt, most irányt váltva felém közeledett. A pulzusom még jobban felgyorsult. Mivel mögém került, nem tudtam merre van, vagy hol tart. Mikor fog elkapni… Ha folyamatosan magam mögé tekingetnék, fennáll a veszélye, hogy elbukom valamiben. Így csak céltalanul futottam tovább.
Egy ideg még hallottam a furcsa neszezést magam mögött, majd teljesen elhalt. A szívem a torkomban dobogott, a fülemben a saját vérem lüktetését hallottam.
Már nem bírtam tovább, ezért egy fának vetve a hátam, megálltam. Körbenéztem, merre lehet a sötét alak, de nem láttam semmit.
Becsuktam a szemem, teleszívtam a tüdőm levegővel, és próbáltam visszaállítani a légzésem a normális tempóba.
Egy kis idő után, mikor már a légzésem egyenletes lett, újra szétnéztem. Kiléptem a fa takarásából, és el akartam indulni, hogy folytassam az eszeveszett rohanást, de valami rám ugrott.
Elterültem a földön. A fejemmel egy pocsolyában kötöttem ki, de ez lényegtelen volt. A farkas, ami felettem állt hatalmas, kéken világító tekintetét belefúrta az én barna szemeimbe.
Megszűnt a világ, az egészből már csak a pillantását és a fájdalmat érzékeltem.

Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, és hirtelen felültem az ágyban. Mindenem verejtékben úszott. Az álom rémképei még élénken éltek az emlékezetemben, s amint felelevenítettem gondolatban a kék szempár látványát, megborzongtam. Erősen összeszorítottam eddig is csukott szemeimet, hogy kiűzzem az agyamból a látottakat.
A külvilágról csak pár másodperc múlva vettem tudomást. Az egyik kezem – amin támaszkodtam – erősen sajgott, és a fájdalomtól egyik pillanatról a másikra megbicsaklott a könyököm, én pedig visszazuhantam az ágyra.
Próbáltam kinyitni a szemem, és megtudni, vajon hol vagyok, de nem sikerült. Volt valami a fejemen, ami megakadályozott ebben. Odanyúltam, és éreztem, hogy egy fásli van körbetekerve rajtam. Megkerestem a végét, és kivéve a kapcsot elkezdtem leterekerni a fejemről. Alig csináltam egy vagy két tekerést, máris egy kezet éreztem az enyémen.
– Ne, hagyd! – Egy fiatalabb férfi hangja volt. Kivette a kezemből a letekert részt, és újra visszatette a szememre, majd bekapcsolta. Én pedig hagytam. Mit tudnék tenni vele, hogy megakadályozzam? Én nem látok, ő lát és ezzel máris előnyt szerzett. Ha erősködtem volna, akkor is könnyűszerrel lefogja a kezeimet.
Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de furcsa kaparást éreztem. Megköszörültem a torkom egy párszor, de még mindig nem múlt el a kellemetlen érzés.
– Hol… vagyok? – nyögtem ki nehezen, aztán megnyaltam kicserepesedett szám. – Mi történt velem?
– A parton találtunk rád. De nem tudjuk pontosan, hogy mi történhetett. A szemed vérzett, azért van rajtad a kötés. A doktor azt mondta, hogy csak holnap reggel vehetjük le. A csuklód pedig eltört.
Tehát ezért fáj ennyire. Így már minden világos.
– Megyek, szólok anyának, hogy felébredtél, meg hozok egy pohár teát. Addig maradj nyugton, és ne akard levenni a szemedről a kötést! – mondta szigorúan.
Ha humoros kedvemben lettem volna, talán tisztelgek egy „Igenis kapitány” felkiáltással, de most nem voltam hangulatban.
Amint hallottam mögötte az ajtót becsukódni, elfogott a pánik. Nem akartam egyedül maradni. Nem akartam, hogy eszembe jusson újra az a kék szempár. Nem akartam, hogy egyedül hagyjon vele. Remegni kezdtem a félelemtől, pedig tudtam, hogy a szobában nincs senki más. Csak én. A farkas sem lehetett ott. De valamiért mégis féltem.
Próbáltam emlékezni, hogy miért félek ennyire a farkastól az álmon kívül. Hiszen az ember az álmokban látott dolgoktól nem fél ennyire. Azok csak… álmok. Nem a valóság. Ez a kettő két külön dolog. Én mégis féltem.
Arra sem tudtam a választ, hogy mi történt velem, mielőtt felébredtem. Semmit. Az agyamban a múltam egy nagy feketeség volt. Ha eddig nem pánikoltam, most még jobban pánikolni kezdtem.
A saját arcomra gondoltam, hogy nézhet ki.
Homályos foltként emlékeztem a fekete hajamra, és csokoládébarna szemeimre, de legalább emlékeztem. És kik a szüleim? Kik a barátaim?
Sok-sok kérdés, arcokat mégsem tudtam társítani hozzájuk. Mi a nevem? Ezt sem tudtam.
A légzésem felgyorsult, egyre szaporábban kezdtem szedni a levegőt, ahogy a pánik elhatalmasodott rajtam. Az nem lehet, hogy ennyire emlékszem csak… önmagamra és egy álomra, ami talán további életemben örökké kísérteni fog. Talán, ha nagyon erősen akarom, valami emléket elő tudok csikarni önmagamból.
Igyekeztem átkutatni az agyamat, hátha találok valahol egy rejtett kis részt, ahol egy emlékfoszlány vagy egy hangfoszlány fellelhető a múltból.
Képek villantak fel egy táborhelyről, ahol fáklyák égnek, egy férfi pedig vágást ejt a karomon. Önkéntelenül is odakaptam, és tényleg, be volt kötve a karom. Ahogy megnyomtam a helyét felszisszentem a fájdalomtól.
A folyosón lábdobogást és halk beszélgetést hallottam, majd kinyílt az ajtó.
Ahogy közelebb jöttek hozzám, megcsapott egy jázmin illatú parfüm illata.
– Örülök, hogy felébredtél drágám – szólalt meg egy női hang, gondolom az, akihez az illat tartozott. – Az én nevem Susanne, de hívj csak Sue-nak. A fiammal, Damiannal, pedig már találkoztál.
Az ágy besüppedt mellettem, és egy bársonyos kezet éreztem a sajátomon.
– Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva Sue.
– Nem tudom, mihez viszonyíthatnék – suttogtam. – De azt hiszem igen. Ha nem gond, szeretnék felülni.
Az egyik kezemmel feltoltam magam, Sue pedig felállította a hátam mögé a párnát, és nekidőltem.
– Emlékszel rá hogy kerültél a vízbe?
– Nem emlékszem... semmire. – Hirtelen hisztérikus zokogásban törtem ki. – Azt sem tudom, hogy hívnak – sírtam továbbra is. – Nem emlékszem semmire!
Sue átölelt, és próbálta csitítani a zokogásom. Simogatta a hátam, és megnyugtató szavakat súgott a fülembe, amitől valamivel jobb lett.
– Próbálj meg megnyugodni. Az orvos mondta, hogy erős ütés érte a fejed, és lehet, hogy elveszíted az emlékezőképességed, de egy idő után, ha türelmes leszel, visszatérnek az emlékeid – mondta biztatóan. – A nevedre sem emlékszel?
Szipogva megráztam a fejem.
Sue elengedett, a megnyugtató jázmin illata eltávolodott tőlem, nekem pedig hiányérzetem támadt. Motoszkálást hallottam, majd egy zsebkendőt nyomtak a kezembe.
Letöröltem a könnyeket, amik kifolytak a kötés alól, utána pedig kifújtam az orrom. Egy ideig még sípolva vettem a levegőt, aztán kezdtem megnyugodni.
– Igyál egy kis meleg teát. Biztos jót tesz majd, megnyugtat.
Beletette a kezembe a poharat. Pont jó volt. Óvatosan a számhoz emeltem, nem tudtam mennyi tea van benne, és nem akartam kiönteni az ágyra.
A langyos innivaló végigfolyt a torkomon és felmelegített.
– Megkérdezhetem, hogy hol vagyok?
– Egy kis házban az erdő szélén. A férjem vadász volt, ezért ide építettünk házat. A város nincs messze, kocsival csak tíz-tizenöt perc mire beérünk.
Bólintottam. Susan felállt az ágyról.
– Mi megyünk, ha bármi kell, kiabálj. Itt alszom a szomszéd szobában. Szükséged van még a pihenésre. Jó éjt! – Odahajolt hozzám, és megpuszilta az arcom.
– Mindjárt megyek én is – suttogta Damian. Sue kiment a szobából, én pedig kettesben maradtam a fiával.
– Mint már anya mondta, Damian vagyok – kezdte.
– Sajnos én névvel nem szolgálhatok – mosolyodtam el fanyarul –, de örülök, hogy megismerhetlek.
Hosszú csend következett.
– Bevallom, kíváncsi vagyok, hogy nézel ki kötés nélkül – szólalt meg. – Biztos szép lehet a szemed.
– Hát… köszi – pirultam el. – De semmi érdekes nincs bennük. Jelentéktelen barnák, legalábbis amennyire emlékszem rá. – Egy tincsemet a kezembe fogtam és pödörni kezdtem az ujjam körül, mire eszembe jutott egy újabb kérdés: – Ugye a hajam fekete?
– Igen. Mint az éjszaka.
A hasonlat miatt elmosolyodtam.
– Én viszont megyek. Majd reggel benézek hozzád. Szia.
Egy kicsit hezitált, majd megpuszilta az arcom és otthagyott.
 
Sokáig ültem és csak gondolkoztam. Próbáltam még több képet előcsikarni az emlékeimből, de nem sikerült. Csak a férfire emlékeztem, aki megvágta a karom és arra a helyre.
Előre csúsztam, és megigazítottam a párnát, hogy rá tudjak dőlni. Alig telt el pár perc, és elaludtam.

Újra az erdőben álltam, egy kisebb kör alakú tisztás kellős közepén. Egy pontot bámultam, aminek igazából semmi jelentősége nem volt.
Valamiért úgy éreztem, hogy ez az álom más, mint a többi. Próbáltam volna magam irányítani, hogy nézzek másfelé, de nem tudtam mozogni. Csak előre bámulni.
Jobb oldalt megláttam egy alakot elsuhanni. Nagyon gyors volt, és szinte hangtalanul közlekedett.
Váratlanul a derekam köré fonódott egy kar és tulajdonosa magához ölelt. Mozdulni még mindig nem tudtam, és megszólalni sem. A két kéz megfogta a derekam két oldalát és megfordított.
Felnéztem rá, ki lehet az, mivel az alak vagy két fejjel magasabb volt nálam. A férfinak ezüstszürke szemei voltak, de ami a legijesztőbb, hogy nem csak az írisze, de az egész szembogara is olyan színű volt. Vállig érő szőke haja lazán körbefogta az arcát, ahogy közelebb hajolt hozzám tincsei a szemébe hullottak.
– Ki maga? – tettem fel a kérdést remegő hangon. Egy pillanatra meglepődtem, hogy tudok beszélni.
– Csak egy barát – mosolyodott el. – Egy barát, aki tudja mi történt veled.
– Mi történt velem? – érdeklődtem hevesen. A férfival kapcsolatos aggályaim egy pillanat alatt elszálltak. Már csak a kérdéseimre való válaszok érdekeltek.
– Bármit megtennél, hogy megtudd a válaszokat?
Szemében mohó fény csillogott, és megnyalta a száját. Valami itt nem stimmel. Összehúztam a szemöldököm, szemeim résnyire szűkültek.
– Mi lenne az a bármi?
– Hát… nekem adnád a tested? – szegezte nekem a kérdést.
Egy pillanatra lefagytam, és tátott szájjal meredtem rá.
– Ilyen butaságot még életemben nem álmodtam. Maga le akar velem feküdni a saját álmomban? Egyáltalán mit keres itt? Valami tudat alatti kivetülés, ami heccelni akar? Mert ha ez az igazság, akkor most mondom, hogy ez nem jó vicc, még ha a saját elmém is játssza velem. Fel akarok ébredni! – kiáltottam.
Nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek.
– Nem így értettem ezt a testes dolgot – nézett végig rajtam. – Bár, ha te a másik dologra is kapható lennél, akkor előbb azt visszük véghez, utána foglalom el a tested. Ha gondolod – tért vissza a pillantása a fejemre, és egy szemtelenül széles vigyor terült el az arcán.
– Előbb azt, utána elfoglalja a testem? – hápogtam. – Mi a fenéről beszél maga?
Hatalmasat sóhajtott.
– Látom, nem lesz veled egyszerű dolgom – motyogott az orra alatt. Biztos azt hitte, hogy nem hallom meg. – A lényeg az, ha meg akarod tudni, hogy ki voltál korábban, vagy mi történt veled, adnod kell valamit cserébe. Én pedig a tested kérem.
– És mit is jelent ez pontosan? – kérdeztem óvatosan.
– Azt, hogy ezentúl nem te fogod irányítani, hanem én. Ott leszel valahol benn te is, de nem tudsz ellenem semmit se tenni. Én irányítom a tetteidet, a tested.
– És ha azt mondom, hogy nem? Inkább nem tudok meg semmit, minthogy elrabolja a testem?
– Akkor azt mondom, hogy a további életedben szenvedni fogsz a rémálmoktól. Jó sok rémálomtól – mosolygott negédesen. Közelebb lépett hozzám, és az államnál fogva megemelte a fejem. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült. A szabadon maradt kezével felnyúlt és egy fekete tincset kisimított az arcomból. – De ezt ugye nem akarod? – simított végig rajtam. – Mert nagyon, de nagyon gonosz álmokat tudunk küldeni rád. – A gonosz szót eléggé kihangsúlyozta ahhoz, hogy tudjam, nem tréfál.
– Mi ez a többesszám? – tereltem a témát, miközben nagyot nyeltem. Ha ahhoz hasonló álmaim lesznek, mint a múltkor, akkor elgondolkodtató, hogy akarok-e még valaha aludni vagy, hogy nem akarom-e odaadni neki a testem.
– Nem tudom, hogy elmeséljem-e neked – gondolkozott el.
Tekintetét az enyémbe fúrta.
– Áruld el – mondtam neki parancsolón. Nem tudom, honnan jöhetett a bátorság hozzá, de eléggé megleptem vele a férfit.
A meglepettsége viszont nem tartott sokáig, pár pillanattal később hatalmas hahotába kezdett. Még a fejét is az ég felé emelte, úgy nevetett. A karjait a hasára fonta.
– Mi olyan vicces? – húztam fel csodálkozva a szemöldököm.
– Minden ember közül pont téged fogtalak ki. Pont egy árnyat!
– Egy… mit?
– Te egy Árny vagy, szivi – mosolyodott el. – Sőt, nem is akármilyen Árny lesz belőled. Főleg, ha tejesen átalakulsz, ami már csak napok kérdése. Micsoda csemegét fogtam ki.
Amikor ezt kimondta, bevillant egy kép. Egy férfi áll előttem, és ehhez hasonló szavakat duruzsol a fülembe, amitől még a szőr is felállt a hátamon.
Aztán a „látomás”, ahogy jött, úgy el is tűnt.

– Hagyjon békén! Maga őrült! – kiáltottam rá, miután fölocsúdtam kábulatomból.
– Még hogy én őrült? Én, a nagy Edmund, aki a Testrablók királya, őrült lennék? Nem hinném. Csak te tudsz túl keveset, aranyom – rázta a fejét.
– Ne hívjon szivinek és aranyomnak se! Van rendes nevem is!
– Ami mi is? – kérdezte nevetve.
– Én nem tudom, de maga tudja – vágtam vissza. Nem hagyom, hogy eltérítsen a célomtól. Nem hagyhatom, hogy féljek tőle.
– És ha akarod meg is tudhatod, csak annak ára is van – dörzsölte össze az ujjait. – No persze – nézett elgondolkodóan kezére – nem pont pénzben fizetsz, de ez a kézmozdulat is megteszi. – A fejét jobbra döntötte, mint aki erősen gondolkozik valamin.  – Igen, határozottan jó – motyogta.
Úgy nézhettem rá, mint egy őrültre – hiszen az is volt –, mert furán pillantott rám.
– Mi van?
– Még hogy maga nem őrült – legyintettem.
– Csak most kezdtem el tanulni az emberi szokásokat. Tudod, eddig nem nagyon volt időm a fajom ügyei miatt saját testet keresni. De mostanra eljött az én nagy pillanatom is. És azt hiszem, méltó testet találtam, csak még be kellene adnia a derekát.
– Arra várhatsz. Hány éves vagy, hogy ennyire lefoglaltak a fajod ügyei? – érdeklődtem csevegő hangnemben.
– Cirka ötszáz. De háromszáz után már nem számoltam, ezért tudok csak megközelítőleg mondani egy számot – felelte miközben hanyagul nézegette a kezét. Mint egy nő, komolyan.
– Lepattogott a körömlakkod? – dörmögtem.
– Humoros hölgyike vagy, meg kell hagyni – nevetett sötéten.
– Maga meg szemét alak.
– Mi ez? Egyszer tegezel, egyszer magázol? Megállapodhatnál már, nem gondolod?
Válaszként csak megrántottam a vállam. Magam sem tudom, miért váltogatok ennyire a két mód közt. Talán az idegesség teszi.
– Kielégítő válasz – vigyorgott, és ő is megrántotta a vállát.
– Remélem, nem gúnyolódni akar. Viszont, térjünk vissza az előző beszélgetésünkre. Mi az az árny, és honnan veszi, hogy én az vagyok?
– Jaj, angyalom. Én mondjam meg neked, hogy a Mikulás nem létezik? – kérdezte egy sóhajtás kíséretében.
– He? – kérdeztem cseppet sem nőiesen. – Mit akar ezzel a ködösítéssel? És miféle Mikulásról beszél?
– Hát nem így mondják? – gondolkozott el. – Pedig én határozottan erre a szófordulatra tippeltem volna – motyogott magának.
– Örülnék, ha velem beszélgetne és nem a másik énjével vitatná meg a felmerülő kérdéseket – csattantam fel.
Dühösen felém kapta a fejét.
– Ácsi! Nehogy azt hidd, hogy dirigálhatsz nekem! – kiáltott rám. – Én vagyok az, aki az álmod irányítja, örülhetsz neki, hogy szabad mozgásteret biztosítok a kicsi szádnak. Szóval, szedd rendbe magad és nehogy nekem kelljen befogni a kicsi lepénylesődet, mert annak nem lesz jó vége. Remélem, érthető voltam!
– Ja – válaszoltam egyszerűen, érzelemmentesen. Belül persze kezdtem megrendülni egy kicsit, de kívülről nem muszáj mindezt észrevenni. – Akkor elmondja, hogy miért hívott árnynak vagy sem? És mi ez a testbirtoklós dolog?
– Az árny, egy ragadozó. Emberhúson és véren él. Elég undorító faj, ha engem kérdezel – fintorgott. – Az a sok vér meg széttépett tetem... Fúj. És mindig lucskos a szájuk. Nem szép látvány. Napokon belül pedig te is egy leszel közülük.
– Ugyan miért? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
Égnek emelte a tekintetét és hatalmasat sóhajtott.
– Oké, elmondom. Annyit tudok, hogy az álmodban egy kék szemű, fekete farkas üldöz.
Egy pillanatra megborzongtam, majd megerősítésképp bólintottam.
– Amikor belenéztél a farkas izzó szemeibe, magad is azzá változtál, ami ő. Ha engem kérdezel, eléggé drámai, de hát ilyen a természet – vállat vont. – Álomhozó sem lehet mindenki, és az én Testrablóim közé is csak a legelvetemültebb gonoszok kerülnek be.
Felhúztam a szemöldököm az Álomhozókra, mire magyarázatba fogott:
– Kaptam egy medált az Álomhozóktól, még nagyon régen. – Előhúzott a pólója rejtekéből az említett, arany színű tárgyat, furcsa kacskaringókkal az elején. – Ez ritkaság tőlük, de mindegy, én kaptam. Be tudok mászni az álmaidba, és ha úgy akarom, akár irányíthatom is őket. Többet viszont ne kérdezz, mert nem árulok el.
Még szerettem volna többet tudni a dologról, de nem faggatóztam tovább ebben a témában. A végén még azt se mondja el, amire eredetileg kíváncsi vagyok.
– Elég, ha álmomban nézek bele a szemébe és megtörténik? Vagy, hogy van ez? Alvás közben meglátogat az Álomhozók segítségével, úgy, mint maga, és utána átváltoztat?
– Nem. Ez már megtörtént veled korábban, csak nem akartam elmondani. De, ha már rájöttél a turpisságra, bevallom ezt az aprócska dolgot. Ha viszont nekem adod a tested, akkor nem változol át.
Az arcomból minden vér kifutott. Vizuális típus révén könnyedén magam elé képzeltem a képet, amikor egy farkas széttépi az áldozatát. Az a sok vér… meg persze az ártatlan áldozat.
Ahogy összeálltak bennem a képek, összeállt bennem az is, hogy én is egy ilyen áldozat voltam. Azt nem tudom, hogy hogyan vagy mi módon, de tudtam, hogy jól gondolom.
Viszont… mi van, ha ez csak egy átverés? Mi van, ha csak a testem akarja, mint egy bábot, amit ő irányíthat és ez az Árnnyá változás nem is igaz? Bár ha jobban belegondolok, ő maga is létezik. Nem hiszem, hogy az elmém álmomban ilyen játékot űzne velem.
De honnan bizonyosodjak meg róla? – törtem a fejem. A megvilágosodás villámcsapásként ért. Hiszen a bizonyításra itt van ő.
– Bizonyítsa be, hogy nem hazudik! – kiáltottam rá. – Honnan tudjam, hogy nem csak egy ócska trükk annak reményében, hogy így átengedem magam az irányításának? Mi a garancia, hogy nem hazudik?
– Jó megfigyelő vagy. Ez tetszik – vigyorogva meglengette felém az ujját. – És megvallom, tényleg nem lehetsz benne száz százalékig biztos. Viszont, ha akarod, megmutathatom, hogy magad is az vagy.
– Hogyan? – Kíváncsi voltam, de mégsem. Az egyik felem tudni akarta a szörnyű vagy épp nem szörnyű igazságot, a másik felem viszont az első véglettől akart menekülni. Ha szörny lennék, akkor sem akarta tudni.
– Így. – Az ujjával csettintett egyet, és megjelent a semmiből egy tükör. Mintha csak az égből pottyant volna. Felnéztem, valami erős kötelet sejtve, de semmi. Aztán leesett, hogy ez egy álom; itt jóformán bármi megeshet.
– A szemed milyen színű?
– Barna – vágtam rá gondolkodás nélkül. Erre a dologra emlékszem.
– Akkor nézz bele a tükörbe – intett az említett tárgy felé. – És hidd el, hogy nekem volt igazam. Az árnyak szeme kék attól pillanattól fogva, hogy az átváltozása elkezdődik. Először a szem színe változik meg, ezért vérzik a szeme az alanynak. Egyre éhesebb leszel, később pedig az emberi étellel sem elégszel már meg. Ekkor megtörténik az átváltozás, és megtámadod azt az embert, aki a legközelebb van hozzád. Vagy úgy is megeshet az átalakulás, hogy egy másik Árny kényszerít rá a pillantásával.
Szavai hangos visszhangot vertek a fejemben, és mint egy visszapattanó labda ütemes hangja, újra meg újra elhangzottak.
Közelebb léptem a tükörhöz és belenéztem a szemeimbe. Az eddigi barna helyett kéken csillogtak. Még közelebb hajoltam, szinte belebújtam a képmásomba. Nem akartam hinni a saját látásomnak. Ez… lehetetlen!
– Nem – ráztam meg a fejem, s közben elkezdtem hátrálni a tükörtől. – Ez lehetetlen. – A fejrázásom annyira felerősödött, hogy a hajam fájdalmasan az arcomba csapódott.
Elfordulva rohanni akartam, minél messzebbre a tükörtől, de a piciny tisztás széléhez érve visszapattantam, és elterültem a földön. Mintha egy láthatatlan fal lenne ott.
– Nem futhatsz el önmagadtól. És legfőképp azért sem, mert én nem engedem. Dönts. Átengeded a tested, vagy átváltozol én pedig folyamatosan zaklatni foglak álmodban.
A választás nehéz volt. Átváltozom inkább és élek, vagy átadom a testem, de nem változom át, viszont jóformán megszűnök létezni? A saját testem rabja leszek és hagyom, hogy ez a férfi, mint holmi parazita élősködjön rajtam?
– Most még nem tudok dönteni – ráztam meg a fejem. – És ezek után sem vagyok biztos, hogy nem csak az elmém játéka mindez.
– Márpedig dönteni fogsz. – A karomnál fogva megrántott. – Érted? – üvöltötte az arcomba. – Itt és most dönteni fogsz! Ennyi évszázad után nem tudok már várni tovább egy percet sem. Dönts!
– De nem tudok! – kiáltottam az arcába, mire ő erőteljesen rázni kezdett.
– Nincs olyan, hogy nem tudsz. Vagy most döntesz, vagy ezentúl pokollá teszem az álmaidat, és akkor fogom elfogadni az ajánlatod, ha teljesen megtörtél.
Összeszorítottam a számat, hogy fel ne sikoltsak. Fájt, ahogy a kezem szorította. A szememből is megindultak a könnyek.
– Engedjen el!
– Nem! – kiáltotta, ezzel ellentétben a karok szorítása viszont gyengülni kezdett. – Te rohadt kis cafka! Miattad elpocsékoltuk egy csomó időt! De ne félj, még találkozunk! – kiáltotta, aztán eltűnt, én pedig kijutottam az álomból.

– Ébredj fel! – kiáltotta valaki, miközben a vállamnál fogva megrázott.
Az álom utóhatásaként a saját izzadságomban fetrengtem, és reszkettem.
– Végre! – sóhajtott megkönnyebbültem Sue és átölelt. – Azt hittük, sosem ébredsz már fel. Sikoltoztál álmodban, és azt hajtogattad, hogy nem. Mit álmodtál, kicsim?
Az ölelése jól esett, megnyugtatott. Talán ilyen lehet az, amikor az ember odabújik az édesanyjához és ő megvigasztalja. Igaz, Sue nem volt az anyám, de mivel nincs kire emlékeznem, így úgy érzem, ő a pótlék, amiért a másikat elfelejtettem. De remélem, hogy a sajátom valahol él a világon és engem keres égre-földre.
– Elmondod, mit álmodtál? – rángatott vissza Damian hangja megnyugtató gondolataimtól.
– Kell nekem egy tükör – kértem remegő hangon. Tudni akartam, hogy az álom valós volt-e vagy sem. Ha a szemem barna, akkor megnyugszom. De ha kék… akkor lehet, hogy az álom nem is álom, hanem valamilyen szinten a valóság. A csúnya és rideg igazság. Csak épp az én fejemben valósult meg, a tudatalattimban. Ha minden olyan lesz velem kapcsolatban itt is, mint ami az álomban, akkor afelől sem lehet kétségem, hogy még találkozni fogok Edmunddal. És akkor abban is biztos lehetek, hogy Árny vagyok.
– Miért kell tükör? A kötést csak reggel veheted le, addig nem – mondta Sue szigorúan.
– A reggel már nincs messze. Ha egy-két órával korábban vesszük le, akkor nem hiszem, hogy történni fog valami – győzködtem.
– Még tizenegy óra sincs. Itt nem egy-két óráról van szó, hanem többről. Nem akarok a gyógyulásod útjába állni, és neked sem ajánlom. Úgyhogy most szépen visszafekszel az ágyba és alszol.
– Mennyi időt aludtam? – kérdeztem hirtelen.
Az álmom olyan volt, mintha órákon át ott lettem volna és beszélgettem volna azzal a szörnyű alakkal.
– Nem sokat, csak egy órát. Épp ezért kell minél hamarabb visszaaludnod. Meglásd, hamar eljön a reggel, és akkor levesszük a kötést. Ha alszik az ember, mindig olyan, mintha kicsit gyorsabban telne az idő.
Legszívesebben kiabáltam volna, hogy nem akarok aludni, mert akkor visszajön, de az őrültségeimmel nem traktálhatom őket. Mi van, ha ez tényleg csak a fantáziám túlkapása, én pedig az őrületbe kergetem saját magam? És a végén ők is mit gondolnak majd rólam… Nem, ez nem hiányzik nekem.
Nehezen aludtam el. Minden pillanatban az járt a fejemben, amit az álombeli férfi mondott.
„Vagy most döntesz, vagy ezentúl pokollá teszem az álmaidat, és akkor fogom elfogadni az ajánlatod, ha teljesen megtörtél.”
Ez... sehogy sem oké. Nem igazságos, és teljesen őrültség. Ilyenek nem léteznek. Nem léteznek Álomhozók és Testrablók sem, és ami a legnagyobb őrültség, árnyak sem. És ami még ennél is őrültebb dolog: nem fogok átváltozni. Teljes képtelenség.
És mégis... Ahogy gondolkoztam, egyre jobban kezdtem rájönni, hogy csak önmagam előtt akarom elferdíteni az esetleges igazságot. A kezemen lévő sebek nem önmaguktól keletkeztek. Valami okozta őket, és a fejemben lévő rémképek magyarázatot adnak rá.
A szememből lassú patakokként folyni kezdtek a könnyek, a kötést teljesen eláztatva.
Mielőtt véglegesen álomba sírtam volna magam, ezzel a gondolattal búcsúztam az ébrenléttől: Reggel minden kiderül.
 
Halk kopogás ütötte meg a fülemet. Ki akartam nyújtani a lábam, de elgémberedett tagjaim erős tiltakozására felszisszentem.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és meghallottam Sue hangját:
– Jó reggelt – köszönt jókedvűen. – Ma végre levesszük a kötést, amiért már úgy izgultál.
Lassan felültem. Igyekeztem nem rátámaszkodni a fájó csuklómra.
– Jaj, várj, segítek.
Kedves „ápolónőm” közelebb jött és segített eligazítani az ágyat magam körül, hogy nyugodtan és kényelmesen tudjak ülni.
– Így ni – mondta elégedetten, miután sikeresen végrehajtottuk a dolgot. – Most pedig leveszem a kötést.
Odanyúlt a fejemen lévő kapocshoz, majd halk kattintással kikapcsolta, a gézt pedig lassú mozdulatokkal elkezdte letekerni.
Az igalomtól a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom pedig apró diónyi méretűre szűkült.
Most minden kiderül. Most minden kiderül…
Ez a három szó vert folyamatos visszhangot a fejemben, mintha egy beakadt lemez játszaná le újra és újra.
Éreztem, ahogy egyre kevesebb nyomás érződik a fejemen, míg végül teljesen megszűnt. A szemem előtt még volt egy kendő szerű valami, azt Sue egy mozdulattal levette onnan. Még nem nyitottam ki a szemem, de a szemhéjamon keresztül érzékeltem, ahogy a fény beszűrődik a szobába.
Próbáltam pislogni, de az erős napfényt még meg kellett szoknia a szememnek. A sok pislogástól és a fénytől, amit a szemem még nem bírt ki, könnyezni kezdtem.
– A függönyt el lehetne húzni? – kérdeztem, miközben a szemem elé tettem mindkét karom.
Sue halk sikkantást hallatott, majd a karnison hallottam a függönytartó karikák halk súrlódását.
– Sajnálom, hogy elfelejtettem.
– Semmi baj. – Miközben ezt mondtam, igyekeztem a hang irányába fordítani a fejem és mosolyogni.
– Oh, látom, már lekerült a kötés – hallottam meg Damian hangját az ajtóból.
– Igen, jó reggelt – mosolyodtam el megint és éreztem, ahogy elpirulok. Eszembe jutott a tegnap este, amikor bent volt a szobámban. Kíváncsi vagyok, vajon mit fog mondani. Este még azt mondta, hogy biztos szép a szemem. Hát, majd meglátom, mit fog szólni hozzá.
Úgy gondoltam, eljött az igazság pillanata. Nem csak az, hogy látok-e még, hanem az is, hogy milyen színű a szemem.
Először csak hunyorogtam, majd bátrabban felnyitottam a szemem és körbenéztem a félhomályban. Egyelőre csak elmosódott foltokat láttam, de ahogy lassacskán pislogtam és önkéntelenül, de nyújtogatni kezdtem az arcom, mintha kezdett volna kitisztulni a látásom.
Már meg tudtam különböztetni a férfi és a női testet egyre erősödő körvonalaik alapján.
– Látlak benneteket – mondtam örömteli hangon.
– Mi is látjuk a szemed kicsim – felelte Sue kissé… furcsa hangon, amit nem tudtam hová tenni.
Újra hunyorítottam. Még mindig nem volt tökéletes a látásom.
– Elhúznátok a függönyt, kérlek, egy kicsit? Lehet, hogy egy kis fény most mégis jót tenne.
Nem kellett kétszer kérni. Damian két hosszú lépéssel az ablaknál termett, és az egyik oldalán lassan elkezdte elhúzni a függönyt.
– Így jó?
Ránéztem Sue-ra. Most már majdnem tisztán ki tudtam venni a vonásait a kicsit nagyobb fényben.
– Igen, tökéletes. Köszönöm.
Damian nem jött vissza azonnal hozzánk, hanem odament egy kisebb komódhoz és leemelt róla valami kerek, nyéllel ellátott tárgyat.
Csakis egy tükör lehet!
– Szeretnéd magad megnézni? – kérdezte mély hangján és meg mutatta a tükröt.
Heves bólogatásba kezdtem, mert nem bírtam megszólalni. A torkom teljesen összeszorult. Most kiderül, hogy milyen színű a szemem.
Kérlek Istenem, add, hogy ne kék legyen! Kérlek! Kérlek!
Damian lassú léptekkel közeledett hozzám, majd leült mellém az ágyra.
– Tessék – adta a kezembe lefordítva a tükröt. Kedves gesztus volt tőle. Nem nyomta a kezembe, hogy nesze, nézd meg magad. Felajánlotta, hogy én magam fedezzem fel újra a saját tükörképem, hogy biztos legyek benne jól emlékszem-e még rá.
És jól is tette. Először csak a tükör hátlapját vizsgálgattam. Apró, piros és kék kis virágokkal volt kidíszítve, és mindegyik virág egy zöld, indaszerű kacskaringós vonalhoz kapcsolódott. Néhol barna vonásokat is véltem felfedezni a szárakon. Egész élethű volt, a virágok nagyon aprólékosan voltak kidolgozva.
Körbe a tükör széle ezüst színű – vagy maga ez egész ezüstből készült –, csipkézett.
Nagyon régi darab lehet – állapítottam meg magamban. Biztos valami családi örökség, ami ennyi időn át megmaradt.
Nem bírtam ki, és a kezemmel is végigsimítottam a kézitükör szélét. Éreztem az ujjam alatt kirajzolódni a mintákat.
A nyele viszont egész egyszerű volt. Legalul csak egy apró M monogram domborodott ki, semmi más.
– Családi örökség – mondta Damian a választ ki nem mondott kérdésemre, mire én aprót bólintottam.
A tükröt lassan elkezdtem megfordítani. Először csak az arcom egyik felét láttam meg. A szememet igyekeztem nem meglátni.
Egyszer viszont csak meg kell néznem önmagam…
Hatalmasat szusszantottam.
Nehogy már ennyitől beparázzak! Ha kék lesz a szemem… akkor kék lesz a szemem. Lehet, hogy rosszul emlékszem rá és mióta csak a világon vagyok kék a szemem, az álombéli Edmund meg csak egy képzelt valaki.
Belenéztem a tükörbe, és az előző gondolatvitelemet sutba dobva kétségbeesés tört rám.
A szemeim… kéken ragyogtak. De nem ám olyan átlagos, sima kéken. Szinte mintha világítottak volna. Olyan érzésem volt, mintha egy macskával néznék farkasszemet.
– Ez… kék – suttogtam megdöbbenten.
– Igen – mondta halkan, kissé álmélkodva Sue. – És nem is akármilyen kék.

Kategória: Árnyak közt | Hozzáadta:: Angyal (2013-01-04)
Megtekintések száma: 125 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]