A napok ezután gyorsan teltek, én pedig egyre jobban éreztem magam. Már nem voltam olyan fáradékony és a kezem is kezdett helyrejönni. Az élet pedig mondhatni rózsaszín volt. Minden délután kimentünk játszani a ház elé Medvével, közben Sue vagy a vacsorát készítette elő, vagy ő is leült és nézett bennünket. Néha ilyenkor azért elfogott a lelkiismeret-furdalás, mert nem segítettem Sue-nak. De szinte minden alkalommal, amikor felajánlottam nemet intett, úgyhogy egy idő után nem próbálkoztam.

Az álmaim pedig elmúltak a gyógyszer segítségével. Bár már nem tudom, meddig húzom vele… Sue így is el akarta tőlem venni tegnap este. Miközben én zuhanyoztam, ő behozta a szobámba a kimosott ruhám. Amikor pedig visszamentem a fürdésből ő ott állt a dobozzal a kezében, és kérdezte, hogy mikor akarok már felhagyni vele. Meg kellene próbálnom, hogy az álmaim előjönnek-e újból. Természetesen erősen ellenkeztem, mire Sue nagy sóhajjal, de rábólintott és visszatette a dobozt az éjjeliszekrényemre. Amint egyedül maradtam, azonnal tettem el magamnak a fiókomba pár szem pirulát, hogy ha mégis elvenné, akkor maradjon néhány a továbbiakra, ameddig meg nem oldom a dolgot és szerzek, vagy el nem sikerül hitetnem Sue-val, hogy még mindig rémálmaim vannak.

Eléggé ramatyul is érzem magam a dolog miatt. Egyik pillanatban úgy tekintek magamra, mint egy drogosra; a másikban pedig, mint egy összeesküvőre, aki szövetkezik az ellen az ember ellen, aki befogadta teljesen ismeretlenül, és már az első pillanattól úgy kezelte, mintha a lánya lenne. És ott van Damian is, akinek szintén hazudnom kellene ezekben a pillanatokban. Pedig neki nem igazán szeretnék hazudni. Kezdem nagyon-nagyon megkedvelni. Túlzottan is talán.

Úgy érzem magam vele, mintha mi lennénk a mágnes két pólusa. Természetesen azt nem tudja az egyik pólus, hogy mit akar a másik, de akkor is vonzódik hozzá. A másik pólus meg lehet, hogy el van magában, és nem veszi észre, hogy mit szeretne a kék rész. Hiszen a piros rész behunyja a szemét… vagy mind a ketten vakok, és nem látják, hogy a kéknek a piros tetszik a pirosnak meg a kék. Uhh… egyáltalán van ennek értelme?

Megráztam a fejem, mintegy válaszolva önmagamnak: nincs. Vagy ha van is, jelenleg túl fáradt vagyok hozzá. Majd esetleg reggel. Akkor talán okosabb leszek. Meg persze kipihentebb…

 

Szokás szerint nem álmodtam semmit, és ez jó kedvvel töltött el. Ez volt az én személyes reggeli ajándékom. A gyógyszer még mindig hat, és nincsenek Testrablók az elmémben. Magamra kaptam az ágy mellé kitett pólót és pulcsit, meg persze a farmert. Volt ott egy kinyúlt zokni is, de most nem volt kedvem felvenni. Érezni akartam a talpam alatt a szőnyeget és a hideg padlót is egyaránt. Ha odakint nem lenne tíz fok, akkor még a mezítlábas futározást is megkockáztatnám.

Megmostam az arcom, a hajam pedig lófarokba kotortam össze a fejem tetején, az oldalfrufrum pedig feltűztem egy pár hullámcsattal, így semmi sem lógott bele a szemembe.

A lépcsőn lefelé rohanva végigsimítottam most már szabad kezemmel a korlátot. Lekerült a kezemről a kötés. Fura mód gyorsan gyógyulok, aminek ugyan Sue nem tulajdonít különösebb jelentőséget azon kívül, hogy „gyorsan gyógyulok”, én viszont igen. Egyre több dolgot kezdek magamon észrevenni, aminek szerintem nem úgy kellene lennie, ahogy van. Bár sem Damian, sem Sue nem észlel semmit az egészből, de mintha egyre nagyobb lenne az étvágyam. Sokszor van, hogy korgó gyomorral állok fel az asztaltól, és nem is merek többet enni, mert lassan már több ételt habzsolok be, mint maga Damian. És ez számomra frusztráló.

– Jó reggelt! – kiáltott be Damian az udvarról, mert a nyitott ajtón keresztül meglátta, hogy közeledem. Sue most tartja a szokásos reggeli szellőztetést, így az erdő felől érkező friss levegő átjárja a házat.

Damian épp a kutyának adott enni, aztán ő maga is beszaladt és becsukta az ajtót.

– Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá még kissé álmos fejjel. – Milyen az idő odakint?

– Hát, az egyszer biztos, hogy bent jobb, mint kint. Egyébként nem tudom… nincs hidegebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt.

A pontos hőmérsékletet nem tudta megmondani, mert két napja összetört a hőmérő. Damian szerint túl erős volt a szél, ezért leesett a szögről. Én csak vállat vontam. Ő jobban tudja, hisz ő él itt hosszabb ideje.

– Viszont ma anyával bemegyünk a városba, és ha már ott vagyunk, szerintem veszünk egy újat. Nem akarsz majd bejönni? Legalább ismerkednél a környékkel.

Fontolóra vettem a dolgot. Közben Damian végzett a vetkőzéssel és felakasztotta a kabátját a fogasra, a cipőjét pedig beállította a többi pár közé, majd elindult a konyhába, én pedig követtem.

Sue épp az asztalra pakolta a rántottával teli tányérokat. Még tegnap este megkérdezte, hogy hány tojást szeretnék reggelire, hogy tudja, mennyit készítsen, és reggel ne kelljen külön ezért felkeltenie.

Erről pedig eszembe jutott, hogy miért is nem mehetek be velük a városba. A beszélgetésünk régebbről, amiben Sue épp arról győzködött, hogy mennyire jó lenne elmenni nekem egy pár ruhát venni. Ha elmennék, tuti nem úsznám meg a vásárlást.

– Anya, épp említettem Liznek, hogy bejöhetne velünk ő is a városba reggeli után vásárolgatni. Legalább ismerkedne egy pár emberrel.

Sue szeme felragyogott az ötlettől, látszólag egész jó gondolatnak tartotta. Lehet, hogy a ruhavásárlás is bevillant neki.

Mindketten kérdő tekintettel néztek rám, mire én tagadón megráztam a fejem.

– Nincs kedvem hozzá. Én majd itt maradok és elmosogatok meg, ha megmondjátok, mit kell csinálnom, akkor elmosogatok, és ha megmondjátok, mit kell csinálnom, akkor elkezdhetem az ebéd főzését is esetleg. Vagy megágyazok, vagy mosok, vagy teregetek, vagy nem tudom… – mondandóm végére a hangom motyogásba fulladt.

– Látom, nagyon nem akarsz velünk jönni, ha még a házimunkát is bevállalod – vigyorgott Damian. Sue a háttérben csak bosszúsan összehúzta a szemöldökét, és visszafordult a sarokban lévő hűtő felé, hogy kivegye belőle a tejet.

Ezután a ház asszonya hallgatással tüntetett, amit Damian nem értett, én viszont annál inkább. Rájött, hogy miért nem akarok menni. Igazából neki örülnie kellene, hogy nem kell rám költenie a pénzét. Szóval, a reggeli elég rideg hangulatban telt.

Evés után Damian kiment az udvarra ellenőrizni a kocsit, én pedig bent maradtam a konyhában a kissé morcos Sue-val.

– Tudom ám, hogy miért nem akarsz velünk jönni. Ne hidd, hogy nem látok át rajtad! – mondta szigorúan, miközben nekem háttal pakolászott a konyhában.

Én leültem az asztalhoz, és csak hallgattam az áradatot, amit Sue rám zúdított. De legalább kicsit kidühöngi magát. Én viszont nem akarok engedni belőle semmit. Nem engedi, hogy segítsek a házimunkában… sőt, semmit sem enged. Mintha csak nyaralni lennék itt.

Játssz a kutyával, élvezd a friss levegőt, esetleg jöjj össze a fiammal...

Oké, az utolsót csak most jegyzem meg, mint mellékes dolgot, de néha tisztára olyan érzésem van, mintha össze akarna bennünket boronálni. A lényeg viszont, hogy semmit sem vár el tőlem, én mégis szeretném. De ha ő így, én úgy.

– … és igen, tudom, hogy az a rögeszméd, hogy a terhünkre vagy, de erről szó sincs! Ha a terhünkre lennél, elhiheted, hogy mindent, amit csak lehet a nyakadba varrnék. De nem teszem. Sőt felajánlok neked mindent, te meg…

Oké, ez határozottan rosszabb, mintha vele mennék. De mindegy, egyszer kibírom, remélhetőleg többször nem kell megismételnünk ezt a beszélgetést.

– Sue, oké, elég – mondtam határozottan, mert már nem bírtam tovább hallgatni az áradatot. – Tudom, hogy megbántottalak, és sajnálom, de ez az én döntésem. Ha nem fogadom el, akkor nem fogadom el. Kérlek, ezt pedig te értsd meg. Nem az a baj, hogy nem szívesen adod, hanem az, hogy én úgy érzem, hogy kihasznállak benneteket. – Szólásra nyitotta a száját, de feltartottam az ujjam. – Kérlek, hadd fejezzem be. Nem akarom, hogy miattam nagyon megváltozzon az anyagi hátteretek. Szeretnék segíteni, hogy ennyivel is levegyem a terhet a válladról, de te nem engeded. Akkor ezzel veszem le a terhet. Különben sem tudom mi a munkád, vagy, hogy miből éltek, de ez most lényegtelen azt hiszem. Nem szeretném jelenleg elfogadni, és kész. Később talán változik a véleményem, de jelenleg úgy érzem, nem lenne helyénvaló.

Suzanne komoly szemekkel méregetett, és miután rájött, hogy tényleg megváltoztathatatlan a véleményem, egy sóhaj kíséretében rábólintott.

– Na – kérdeztem mosolyogva –, akkor mit csináljak?

Szokás szerint Sue nem mondott semmit, amit megcsinálhattam volna a ház körül. Csak annyit mondott, segítsek Damiannak a kocsiba bepakolni a kosarat meg egy pár szatyrot, hogy legyen mibe hazahozni a vásárolt dolgokat és ennyi. Mondhatom nagyon megerőltettem magam… majdnem letört a kisujjam körme.

Ezután Damian és Sue is átöltöztek, majd beültek a fekete kocsijukba és elhajtottak. Sajnos azt nem tudtam megállapítani, hogy milyen kocsi. Biztos valamilyen terepjáró, legalábbis a kinézetéből ezt vettem le. A földúton – ami a városba vezet – könnyebben lehet haladni egy ilyen típusú kocsival.

Amikor egyedül maradtam, magamra kaptam egy kabátot, és leültem a kis terasz lépcsőjére, hogy onnan figyeljem a tájat. Medve a házában aludt, még arra sem ébredt fel, amikor a gazdái elmentek. Hajnalban egyszer felriadtam rá, hogy ugatott, úgyhogy biztos egész éjszaka éberen őrizte a ház tájékát, most pedig jól megérdemelt pihenését tölti.

Hirtelen felerősödött a szél, én pedig összébb húztam magamon a kabátot. Az erdő fái furcsa hangokat adtak ki, ahogy az erős fuvallat áthatolt a lombok és ágak sűrűjén. Hegyezni kezdtem a fülem, és mintha meghallottam volna egy furcsa hangot, ami a következőket susogta:

Gyere! Te ide tartozol!

Testem teljesen lemerevedett, moccanni sem bírtam. Figyeltem az erdőt, továbbra is hallgatóztam, és közben reménykedtem, hogy az egész csak hallucináció volt. Hiszen a fák nem beszélnek! Vagy az erdőben bármi más. És azt sem hiszem, hogy a közelben emberek lennének. Vagy még ha lennének is, minek szórakoznának velem?

A szél még mindig erősen fújt, aztán egy hang kivált a többi közül. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Valaki – vagy épp valami –, futott az erdőben. És felém tartott.

A szívem őrült dübörgésbe kezdett a félelemtől. Mi van, ha egy medve az, ami épp fel akar falni? Vagy ha egy farkas? Damian sajnos nem világosított fel az itteni erdő állatairól és táplálkozási szokásaikról. Bár merem remélni, hogy nem laknának itt, ha nem ők állnának a tápláléklánc csúcsán. Vagy lehet, hogy van puskájuk valahol. Csak kell lennie… de az is lehet, hogy nem kell félnem. Hiszen Medve megvéd. Ha csak nem várja meg alva, mialatt a csontjaimról leszopogatják az összes húst.

Ó, igen, Elizabeth! Fő a pozitív gondolkozás. – Legszívesebben fejbe vágtam volna magam. Nem eshetek kétségbe. Az állatok megérzik, ha…

A gondolatom már nem fejeztem be. Szemeim még mindig az erdőre meredtek, most pedig megtalálták a hang forrását, én pedig ijedten felpattantam. A fák sűrűjéből tisztán ki lehetett venni egy fekete farkas körvonalait.

Tartása fenséges volt, és miután jobban megnéztem magamnak rájöttem, egyáltalán nem akar megtámadni. Csak nyugodtan állt, és engem nézett vesébe látó tekintetével. Másabb volt ez a nézés, mintha Medve figyelne engem. Jóval értelmesebb volt; azt az érzést keltette bennem, hogy ő úgy is okosabb és bölcsebb, mint én vagyok. Azt üzente, hogy az emberek túl sokra tartják magukat, de mégis ő a mindent tudó. És ez nem félelmet keltett bennem, hanem inkább kíváncsiságot és némiképp tiszteletet.

Miért nem akarsz velem jönni, Elizabeth? Én segíthetnék. Közeleg az óra. Lassan eljön a te időd. Gyere velem! Légy a királynőm! – hallottam meg újra a furcsa, érdes hangot, ami most nem susogás, hanem tiszta hang formájában jutott el hozzám.

Szemeimből kicsordult egy könnycsepp. Az egyre jobban elkerekedő szemeim és a pislogás nélküli nézés nem tett neki jót, szúrni kezdett, de én nem törődtem vele. Jelenleg csak egyetlen egy kérdés foglalkoztatott – a több száz másik mellett.

– Beszélsz hozzám? – kérdeztem suttogva, és valami őrült oknál fogva reméltem, hogy a szél elviszi hozzá a kérdésem, ami bár egyértelmű volt, mégis megerősítést akartam.

A farkas válasz helyett előrehajtotta a fejét, majd vissza, amit én bólintásnak ítéltem.

Gyere velem! – jött újra felém az üzenet, majd vele együtt az állat is. A félelem erőt vett rajtam. Nem akartam, hogy ide jöjjön. Ez egy farkas… és annyi szent, hogy a farkasok nem diskurálnak velem. Tehát akkor mégsem farkas. De akkor mi? Viszont ez a kérdés utólag átgondolva lényegtelen volt. Inkább nem akarom tudni… boldog tudatlanság.

Mögöttem morgás hallatszódott. Még jobban megrémültem. Azt hittem, hogy a hátam mögött is veszély leselkedett rám eddig, és én nem is tudtam róla. De rájöttem, hogy Medve az. Csodálkozva pillantottam rá, de közben nagyon hálás is voltam. Egyrészt furcsa volt ilyen hangot a torkából hallani, másrészt viszont a megmentésemre sietett.

A farkas viszont rá sem hederített. Mintha fütyült volna a veszélyre. Egy pillantás erejéig méltóztatta figyelmébe venni Medvét, utána újra rám függesztette pillantását, és továbbra is haladt felém.

Medve nem tűrhette, hogy a területére betér egy másik állat, ezért nekiindult, hogy elkergesse. Először csak lassú léptekkel kezdett, majd egyre jobban megindult a másik fekete állat felé, aki erre megtorpant.

A farkas még mindig engem nézett, végtelen türelemmel a tekintetében, és mintha a boldogság egy apró szikráját is felfedeztem volna a kékség mélyén. Valaminek örült.

A szemeim a következő pillanatban égni kezdett, igyekeztem sűrűn pislogni, hátha a furcsa fájdalom eltűnik, de nem. Olyan volt, mintha kivették volna a szemgolyómat, és néha bele-bele lógatnák a tűzbe, hogy a lángok kicsit megnyalogassák, de azért kárt ne tegyenek benne. Elviselhetetlen volt.

Medve morgása mellé egy újabb hang csatlakozott, annyi különbséggel, hogy ez még veszélyesebbnek hangzott. Csak azt nem tudtam, honnan jött.

Lassan a két morgásból egy lett. Medve abba hagyta, és felém fordította a fejét, majd, mintha nem csak a farkastól, hanem tőlem is félne, elkezdett tőlünk egyre jobban távolodni, végül teljesen eltűnt a periférikus látásomból, már csak a farkas volt ott.

Az erdei állat torkából furcsa, gurgulázó hang tört elő. Nevetett. És most jöttem rá csak, hogy miért.

Mert a morgás az én számból jött. Az én ajkaim hagyták el azok a félelmetes hangok, amik még Medvét is meghátrálásra kényszerítették.

 

Nem tudom, hogy jutottam fel a szobámba, azt sem, hogy ezek után mi történt, mert legközelebbi emlékemben már az ágyamon ültem, térdeimet átöleltem, és előre-hátra ringatóztam, magamban pedig, mint egy őrült, folyamatosan azt hajtogattam, hogy ez velem nem történhet meg.

Pedig mégis.

Nem elég nekem az amnézia, még jön ez is. Lassan azt hiszem a teljes idegösszeomlás szélére fogok sodródni, vagy már ott is vagyok. Azt viszont jó tudni, hogy nem veszítettem el teljesen az emlékeim. Sőt szinte mindenre nagyon jól emlékszem. Ha pedig pontosak az emlékeim a családomon és a nevemen kívül, akkor azt is jól kellett volna tudnom, hogy kékek a szemeim. De nem, valaminek rossznak kellett lennie mindenképp. Ma pedig megjelenik egy fekete farkas, kék szemekkel, melyek kísértetiesen hasonlítanak az enyémekre, és túl értelmesek ahhoz, hogy szimpla állatéi legyenek. Tehát vagy megőrültem és hallucinálok, vagy Edmundnak igaza van. Árny lesz belőlem, ő pedig egy Testrabló. Az elmúlt napokban ezt a problémát nem vetettem fel önmagamnak, előtte viszont annál inkább. Szinte rongyosra gondolkoztam az Edmun-Testrabló-Én-Árny témát. Mit csináljak?

Menjek utána az erdőbe? De egyedül nem merek… Talán, ha Damian hazajön Sue-val a bevásárlásból, akkor beszélhetnék vele egy kis kiruccanásról. Meg persze mondom neki, hogy ha van valami puskájuk, akkor hozza magával, nehogy vadállatok legyenek az erdőben.

Vagy őrültség lenne? Ha a farkas akart volna valamit, akkor már ma megtette volna. De nem csinált semmit, úgyhogy remélem a legközelebbi esetleges találkozásnál sem fog. Bár igazán nem bánnám, ha eltűnt volna már. Akkor hihetném azt, hogy az egész csak egy hallucináció volt. Ott sem volt, nem is létezik. Végül is elég irracionális egy farkas volt.

Ahogy kezdtem magamban taglalni a kérdéseket, egyre jobban kezdtem megnyugodni. A kezdeti remegésem elmúlt, az előre-hátra dőlöngélést is abbahagytam fokozatosan. Inkább eldőltem az ágyon és behunytam a szemem. Ennyi izgalom után egy kis pihenés jó lesz, bár alvás nem lehet belőle.

 

Sue és Damian ezután hamar, körülbelül fél óra múlva megérkeztek a vásárlásból. Damian érezte, hogy valami megváltozott, Sue viszont csak azzal volt elfoglalva, hogy az akaratom ellenére megvásárolt ruhákat mutogatta. A hatalmas ruhakupac fölött – miközben Sue össze-vissza csacsogott leárazásokról, és hogy mennyire megtetszett neki egy-egy darab a kirakati babán –, Damian engem fürkészett. Az arcom kissé sápadt volt, még mindig nem nyertem vissza a színem a farkasos incidens óta. Vagy az is lehet, hogy csak a reakcióimat vizsgálja a ruhákkal kapcsolatban. Magamban közben eldöntöttem – akármennyire is nem itt járt a legtöbb gondolatom, hanem a korábban történt események körül –, hogy a Sue által vásárolt ruhákat hordani fogom. Ha már megvette, ne vesszenek kárba, rá pedig úgysem lennének jók.

Később nekiálltunk kipakolni az élelmiszereket, én természetesen ebben se nagyon tudtam segíteni, mert nem tudom, minek hol van a helye. Így csak kiválogattam a szatyrokból azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, hogy biztosan a hűtőbe valóak és odavittem Damiannak, aki szépen bepakolgatta őket; Sue közben a kis raktár szobát vette célba, ahol a többi, kevésbé romlandó ennivalót tárolták.

– Föld hívja Lizt! Hahó, vétel! – lengette meg előttem a kezét Damian, mire egy kicsit összerezzentem, majd miután visszatértem a valóságba, megráztam a fejem és ránéztem.

– Igen? – kérdeztem zavartan.

– Nagyon el vagy varázsolva. Történt valami? – kérdezte kicsit aggodalmasan. – Vagy anyára haragszol?

– Nem, szó sincs róla – ráztam meg a fejem. – Csak… szeretnélek megkérni valamire, és nem tudom megkérhetlek–e – füllentettem, bár a többi dolog mellett ez is terítéken volt az agyam egyik hátsó zugában, de igazából nem emiatt bambultam ilyen sokáig. – Ma kiültem a teraszra és onnan figyeltem az erdőt. Jó lenne kicsit túrázni.

Damian féloldalasan elmosolyodott.

– Semmi akadálya. Csak anyának mondani kell, hogy valami kis túracsomagot állítson nekünk össze. Van úgy is egy jó kis hely, amit meg akartam neked mutatni. Szerencsére most itt az alkalom, és önszántadból kértél meg rá.

Damian bement az anyjához a kis raktárba, én pedig ott maradtam a hűtő mellett állva. Vajon jól teszem, hogy elmegyek? A legtöbb ember akármennyire is kíváncsi, akkor se teszi kockára a bőrét, hogy bemenjen az erdőbe egy farkas után. Hiszen a farkasokról köztudott, hogy ragadozó állatok. Mi van, ha megtámad? Vagy ha az én butaságom miatt Damiannak lesz baja?

– Anya megengedte – mondta Damian, mire megint összerezzentem. A francba, hogy mindig ennyire elbambulok, hogy nem veszem észre, ha idejön mellém! – Persze azt mondta, hogy vigyázzunk magunkra blablabla… Bár nem tudom mitől félt, amikor maximum annyi bajunk lehet, hogy megcsíp minket egy szúnyog – gúnyolódott.

– Igenis lehet bármi más bajotok – mondta mérgesen Sue, és beállt az ajtóba csípőre tett kézzel. – Attól függetlenül, hogy a mi erdőrészünkön nem nagyon vannak húsevő állatok csak őzek, még nem jelenti azt, hogy egy nagyobb állat nem tévedhet ide. Hisz ott van a patak, ami ideális hely az állatoknak az iváshoz, és ott vannak a szarvasok, amik elég jó táplálékul is szolgálhatnak nekik. Csodálom is, hogy még nem került ide egy egész falka farkas. Úgyhogy nehogy azt merd mondani, hogy túlaggódom, Damian! Örülj neki, hogy egyáltalán elengedlek benneteket.

Eleinte csak viccből gondoltam azt, hogy Sue a hosszú fejmosások híve, de azt hiszem, nem csak viccnek kell venni. Tényleg igaz. Ha arról volt szó, hogy kioktasson minket vagy tanácsot osszon nekünk, akkor mindig ilyen hosszú monológokat mond. Amik igaz, néha nem rosszak. De legtöbbször tényleg túl aggódja a dolgokat. Ez viszont nem olyan helyzet. Igaza van Sue-nak, talán jobban is, mint hinné. Lehet, mégsem képzeltem a délutáni dolgot, mint ahogy szeretném hinni?

Sue megkért, hogy adjak Medvének enni, mert Damian közben neki segített, és szegény kutya nem kapott már rég. Természetesen beleegyeztem, hisz végre először kaptam valami feladatot. Teletettem egy tányért kutyatáppal, hogy majd elindultam, hogy kivigyem.

Az ajtó mellett lévő akasztóról levettem a kabátom, magamra kanyarítottam és kimentem az udvarra. Épp elindultam volna Medve háza felé, de megtorpantam. Az állat, akivel az elmúlt napokban szinte minden délután játszottam, most ott állt velem szemben és vicsorgott rám. Hatalmas fogai kilátszottak, ahogy visszahúzta az ínyét, én pedig hátrálni kezdtem. Miért csinálja ezt velem? Én nem bántottam. Nem csináltam vele semmit…

Elkezdett rohanni felém, én pedig a tányért leejtve beszaladtam a házba és becsaptam magam után az ajtót. Medve kívülről elkezdte kaparászni, és hatalmas hangján ugatni kezdett és morogni. Közben a szememből megindultak a könnyek. Valamilyen szinten fájt, mert kicsit kötődni kezdtem az állathoz. És az okot sem tudtam, hogy miért viselkedik így velem.

Még egy ideig kaparászott lankadatlanul, majd az ugatások elhaltak, csak néha-néha hangzott fel egy újabb dühös morgás. Lassan lecsúsztam az ajtó mentén, és igyekeztem megállítani a szipogásom és csillapítani a sírásomon, nehogy így találjanak rám.

De nem volt szerencsém, Damian és Sue épp nevetve jöttek ki a konyhából, amikor meglátták, hogy az ajtó előtt ülök a földön és sírok. Azonnal körém gyűltek, és kérdezték, hogy mi a baj, én pedig csak a fejem ráztam. Nem szerettem volna, hogy Medvére haragudjanak. Lehet, hogy ez az én hibám. Ahogy rámorogtam arra a farkasra… lehet, hogy egy szörny vagyok belül, csak még nem tudok róla. Medve pedig csak a sajátjait akarta védeni.

Damian hamarabb felhagyott a kérdezősködéssel, mint Sue. Ő továbbra is faggatózott, végül arra a következtetésre jutott, hogy biztos felszínre került egy újabb emlékem, amiről nem szeretnék inkább beszélni. Nem reagáltam rá semmit, inkább higgye ezt.

Miután megnyugodtam és a sírásnak híre-hamva se volt, összekapartam az új ruháimat, és Sue-val felvittem őket az emeletre. Segített nekem összeválogatni a melegebb darabokat, hogy legyen mit felvennem az erdőbe. Közben igyekezett semleges témákat felhozni, hogy még csak eszembe se jusson a korábbi incidens. Legalábbis a nagy igyekezetéből, hogy még a legmélyebb csendet is megszakítsa, ezt vettem le.

Nagy szerencsémre vett nekem egy vastag kötött pulcsit és egy szintén vastagabb melegítőnadrágot. Így már nem fogok megfagyni az erdőben. Fel is vettem mindent, hogy útra készen legyek, a végén pedig úgy éreztem magam, mint akit beültettek egy hősugárzó mellé. Ha pedig még a kabátot felveszem, akkor meg tuti a Bahamákon fogom magam érezni. Ráadásul mivel izgulok a szívverésem is felgyorsult, és még annál is jobban izzadtam, mint elvileg kellett volna.

Amikor Sue lement a konyhába, hogy összekészítse az innivalót, amit magunkkal viszünk, gyorsan lekapkodtam magamról a rétegeket, és a vastagabb pólót lecseréltem egy vékonyabbra, amiben remélhetőleg már nem fogok megsülni annyira. A hajamat újra megfésültem és feltűztem, mert a sok le- és felöltözés alatt teljesen összekuszálódott.

Immár teljesen készen lebaktattam a lépcsőn, ahol már Damian várt indulásra készen. Velem ellentétben ő már nagykabátban és zsákkal a hátán állt az előszobában, bakancsos lábát terpeszbe vágva.

– Azt hittem, már sose jössz le – méltatlankodott. – Tudod milyen meleg ez a kabát? Úgy érzem magam, mintha egy szaunában lennék. A végén még tüzet is elkezdek okádni, annyira felmelegedem.

– Jövök már, jövök! A meleg szóval viszont óvatosan bánj! – mondtam nevetve és magamra kapkodtam a ruhákat a csizmával együtt. Ő közben csak az orra alatt mormogott a lassú női nemről, akiknek órákba telik mire felöltöznek és összefogják a hajukat.

– Menjünk már, te morgós medve!

– Rendben. Végre! Köszönöm Istenem!

– Héj, én is itt vagyok! – kiáltottam fel játékosan. – Majd akkor mondd ezt, ha nem leszek a közelben. Akkor szabadon gyakorolhatod a vallásod az én rovásomra.

– Igenis. De menjünk már… Szia anya, majd jövünk – köszönt el Damian, és futó csókot nyomott édesanyja arcára.

– Szia Sue – köszöntem el én is, és kiléptünk az ajtón.

Féltem, hogy mi lesz medvével, vajon nekem támad-e, de ő épp az ételével volt elfoglalva. Hirtelen eszembe jutott, hogy a tányért kint hagytam. De Damiannak vagy nem jutott eszébe megkérdezni, vagy Sue találta meg és rakta az ételt a kutya tányérjába.

 

Már vagy két perce úton voltunk, ha visszanéztem nem láttam a házat a sűrű ágaktól. Damian céltudatosan vezetett, tudta, hogy merre megyünk. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, hisz itt nőtt fel. Néha meg-megálltunk, és mesélt a régi szép időkről, amikor még az édesapjával jártak vadászni. Jó volt hallgatni, bár hozzászólni nem tudtam és nem is akartam. Én élveztem az erdőt. Olyan érzésem volt, mintha hosszú idő után hazatértem volna.

– Olyan hallgatag vagy. Biztos nincs semmi baj?

Válaszképp csak megráztam a fejem és mélyet szippantottam az erdei levegőből. Damian nem hitt nekem, mert megállt, és felhúzott szemöldökkel fürkészett.

– Komolyan nincs semmi bajom. Csak… jó itt – vontam vállat. – Egyszerűen jó végre kiszabadulni a ház környezetéből, és új helyeket látni. Ennyi az egész.

Még pár pillanatig összehúzott szemmel nézett rám, majd nagyot sóhajtott, és eddig feszült arca mosolygóssá vált. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan tudja váltogatni az érzelmeit azon a jóképű arcán.

– Rendben, hiszek neked. De ha bármi van… Tudod – mutatott magára –, rám számíthatsz.

Ezután újabb hallgatásba burkolóztunk, figyeltük az erdőt. Most csendes volt, nem úgy, mint délelőtt, amikor megláttam azt a farkast.

– Lassan odaérünk egy kisebb patakhoz – törte meg a csendet Damian. – Remélem, tetszeni fog neked. A kedvenc helyem. Ha valami bajom van, mindig oda megyek ki gondolkodni. Emlékszem, amikor meghalt apa, akkor is arra a helyre mentem. Anya nem tudta hová tűntem, úgyhogy szegény még értem is aggódhatott.

 – Tehát akkor Sue nem tud róla? – kérdeztem döbbenten.

– Nem – mosolyodott el féloldalasan, és pillantását az enyémbe fúrta. – Neked mutatom meg elsőnek. De ne élj vele vissza! – kacsintott rám. – Bár nem tervezem, hogy a jövőben eltűnjek.

Kicsit furcsa hatással volt rám ez a dolog. De persze jó értelemben. Csak... alig ismerjük egymást, nem is tud rólam semmit, mégis a bizalmába fogad. Mondjuk, én se vagyok semmi, hogy tetszik nekem, és tegnap este éltem azzal a rém bonyolult mágneses hasonlatommal.

– Van rajtam valami? – kérdezte hirtelen Damian.

Párat pislognom kellett mire rájöttem, hogy azért kérdezi, mert eddig rajta legeltettem a szemem. Zavaromban elpirultam, ezzel jóformán elárulva magam, hogy körülötte forogtak a gondolataim. Szemében vidámság csillant és kicsit mintha önelégülté vált volna a mosolya. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, mire megrázta a fejét és kézen fogott, hogy tovább húzzon a célunk felé.

 

Még nem láttam a patakot, de már hallottam a csobogását. Mindennél jobban szerettem volna látni. Arról pedig, hogy a farkast újra megpillantsam, már rég letettem. Nem is gondoltam már rá. Az erdő varázslatos világa teljesen magához vonzott, és a legtöbb gondom elfeledtette velem. Túl jó, túl szép, és túl nyugodt volt minden, hogy bármi is megzavarjon. Damian egyre gyorsabbra vette a tempót. Biztosan közeledtünk már, és gyorsan oda akart érni. Sűrűn nőtt fenyők állták az utunk, ő pedig félre húzta előttem az ágakat. Amikor kiértünk végre a tűlevelek rengetegéből bosszúsan állapítottam meg, hogy a ruhám nem úszta meg tisztán, és valahol ragacsos gyantafoltok éktelenkedtek a világoskék kabáton. Menni akartam volna tovább, mert azt hittem, a ruhám tisztogatása közben elhagytam Damiant, de kiderült, hogy nem. Ott állt mellettem, és az arcom nézte kíváncsian, mint aki valamiféle reakcióra vár tőlem.

Meg is kapta. Körbenéztem az előttünk elterülő erdőrészen, és elállt a lélegzetem. Mintha egy másik világba kerültünk volna. Ott volt a patak, mellette pedig egy kisebb rét, amit alig ért a hó. A felé hajló fáknak köszönhetően a fehér csapadék nagy részét felfogták a sűrű ágak, mint valami kupola. Damian mosolyogva húzni kezdett befelé a kis „tető” alá, közelebb a patakhoz.

– Látom, tetszik.

– Mi az hogy... – suttogtam ámulattal.

Akármerre néztem, mindig újabb apró csodákat fedeztem fel. A vízben színes kavicsok voltak, amiktől úgy tűnt, mintha a patak piros, zöld, és kék színekben pompázna. Furcsa volt, mégis gyönyörű. Felettünk a faágak összefonódtak, alig láttam ki közöttük.

– Ne félj, nem fog ránk szakadni. Nem olyan fák ezek – nyugtatott meg, bár fölöslegesen, mert egy pillanatra se jutott eszembe semmi ilyesmi.

Ameddig én bámészkodtam, ő leterített egy vastag plédet az egyik kőtömbre, majd elővett egy termosztátot. Sue rendesen felkészített bennünket.

Leültünk, és Damian tovább beszélt az erdőről. Elmondta, milyen volt ez a hely, amikor megtalálta, és az évek során hogyan alakult egyre szebbé. Nagyon jól tudott mesélni, úgy éreztem magam, mintha én is itt lettem volna. Egy idő után viszont picit fázni kezdtem, és Damian elkezdett összepakolni, hogy tovább mehessünk. Újra körbekémleltem, és kicsivel messzebb, a patak másik oldalán megláttam egy kéken világító aprócska dolgot.

– Damian – szóltam neki, mire felém kapta a fejét, és abbahagyta addigi tevékenységét.

– Igen?

– Mi az ott a másik oldalon? – mutattam az aprócska kékség felé.

– Áh, reméltem, hogy megmutathatok neked egyet.

Otthagyta a táskát ahol volt, és a köveken egyensúlyozva átment a túlpartra. Kikerekedett szemekkel figyeltem a mutatványát, közben magamban azért rimánkodtam, hogy nehogy beleessen a vízbe. Ha mégis beleesik, Sue-tól megkapjuk a magunkét, és akkor pápá szabad kiruccanások.

Odafelé szerencsére nem történt semmi, egy kicsit fellélegezhettem. Felvette a földről a világoskék valamit, és elindult vissza, ami számomra újabb belső könyörgést eredményezett.

– Te nem vagy normális! – fakadtam ki, amikor már előttem állt vigyorgó fejjel. Kezeit összezárta, nehogy véletlenül is meglássam azt a dolgot, amit ott szorongat. – Bele is eshettél volna a patakba!

– Nem is olyan mély – vont vállat. – És különben is… ezért megérte – mondta, és felém nyújtotta a kezét, majd szétnyitotta őket. Egy apró kis kék virág feküdt két tenyere közt. A belseje sötétebb kék volt, de kifelé haladva fokozatosan kivilágosodott. Néhol apró, fehér pettyek tarkították, ami miatt távolról úgy tűnt, mintha kis gyémántok csillognának rajta.

– Ez nagyon szép – álmélkodtam. – Mi a neve? – kérdeztem miközben a kezembe vettem és megszagoltam.

– árnyvirág. Ne kérdezd miért ez a neve. De annyi biztos, hogy nagyon szép. És illik a szeme…

Damian elakadt a mondandójában, érdeklődve pillantottam rá. Csak tátott szájjal bámult, és elkezdett hátrálni tőlem.

– Mi a…

Már tudtam, mi a probléma. A szemeim égni kezdtek. Gondolom úgy, mint az álmomban annak a farkasnak, nekem is apró kék lángok táncolnak az íriszemben. Hirtelen fájdalom hasított a hátamba. A gerincem megfeszült, és hátrahanyatlottam. A földön mérhetetlen fájdalmamban vergődni kezdtem, a szám pedig sikolyra tátottam, de a hang a torkomon akadt. Szemeim befordultak, már nem láttam semmit. A bőröm egyre szűkebbnek éreztem, mintha csak összement volna. Hátam ívben megfeszült, és az eddig benntartott sikoly elemi erővel tört fel a torkomból. Az egész erdő beleremegett. Damian ordibálását csak távolról hallottam.

Nem tudom hogy, de letéptem magamról az összes ruhát, és cibálni kezdtem a saját bőröm. A körmeim belevájtak a húsomba, éreztem, ahogy forró vérem végigfolyik az oldalamon. Fájt, de nem annyira, mint a csontjaim. Roppanó hangokat hallottam, a torkomból pedig lassan már nem sikolyok, hanem állati üvöltések törtek fel. Az egész borzalmas volt, semmit sem értettem, hogy mi történik velem. Csak a mérhetetlen fájdalom létezett. Aztán az is elmúlt, lassan csillapodni kezdett.

Majd se kép, se hang, minden elsötétült.