| Főoldal » Cikkek » Regények » Árnyak közt |
Árnyak közt - 2. fejezet
2. fejezet Vannak olyan barátok az életben, akik úgy gondolják, mindig melletted állnak. Jóban, rosszban. De vannak barátok, akik ezekben a helyzetekben mégsem tudnak megvigasztalni. Néha, talán egy kevésbé ismerős, mondhatni idegen ember érintése könnyebben megnyugtat, mint egy barátodé, aki ismer, s tud rólad szinte mindent. Még pár másodpercig meredten néztem a tükörképem, majd a tükör kicsúszva a kezemből halkan a paplanra esett. Éreztem magamon Sue és Damian értetlen tekintetét, de nem törődtem velük. A kezemmel végigszántottam fekete tincseimen és belemarkolva elkezdtem húzni a hajam. Ez nem lehet igaz. Mégis az – szólalt meg váratlanul egy kis hangocska a gondolataim közt. Hirtelen hangosan és mondhatni hisztérikusan nevetni kezdtem. Ó, szuper! Kell ennél több? Idióta pasasokkal álmodok, akik valamiféle Testrablóknak vallják magukat és Álomvadászokról pletykálgatnak. De mindez nem elég, az a bizonyos Testrabló bizonygatja, hogy én egy rohadt Árny vagyok kék szemekkel, miközben nekem meggyőződésem hogy barna szemem van! A hab azon a bizonyos tortán pedig az, hogy mindenben igaza volt! És persze azt se felejtsük el, hogy Most már hangokat is hallok a fejemben. Ergó a teljes idegösszeomlás szélén állok. Legalábbis azt hiszem. – Mi a baj? Jól vagy? – hallottam meg Sue aggódó hangját. Abban a pillanatban abbahagytam a nevetést, a könnyeim pedig utat törve maguknak végigfolytak az arcomon. – Én... nem tudom, hogy jól vagyok-e – suttogtam, és fátyolos szemmel felnéztem rájuk. – Azt hiszem nem. Végül is az én helyzetemben ki lenne jól? Ahogy egyre hangosabban beszéltem, egyre jobban ki lehetett hallani a remegést a hangomból, amelyet az elfojtott sírás okozott. A torkomban az a gombóc minden egyes szavammal és gondolatommal karöltve egyre jobban dagadni kezdett, mintha csak egy lufi lenne, amit felfújok és a végén kipukkad. Hogy megakadályozzam a „lufi” a kipukkadását, lehajtottam a fejem és igyekeztem kiüríteni a gondolataimat. A könnyeim a kék ágytakaróra potyogva egyre nagyobb sötét foltot hagytak maguk után. Damian mellém ült, átkarolta a vállam, a másik kezével pedig simogatni kezdte a hajam. Én pedig csak ültem begörbült háttal, és semmi reakciót nem mutattam. – Mi a baj? – kérdezte suttogva elég közel hajolva hozzám ahhoz, hogy a tőlünk körülbelül egy méterre álló Sue-nak is nehéz feladatot jelentsen meghallania a szavakat, nem még nekem a jelentésüket felfogni. Ennek a három szónak a megértése azért bizonyult nehéz feladatnak, mert igyekeztem kiüríteni a gondolataimat, de amint rá kezdtem koncentrálni és megértettem a mondat jelentését, szinte azonnal rázkódni kezdett a vállam. Damian nyomott egy puszit a fejem búbjára és továbbra is simogatva a hajam kedves, megnyugtató szavakat kezdett nekem duruzsolni. A háttérben hallottam, ahogy az ajtó halkan becsukódik, de nem igazán foglalkoztam vele. Teljesen átadtam magam az erős karok szorításának, sőt, még jobban belefészkeltem sírástól remegő testem a mellettem ülő fiú ölébe. Damian lassan előre-hátra ringatózni kezdett velem, mintha csak kisbabát akarna elaltatni. A testem remegése lassan kezdett alábbhagyni, akárcsak korábban. Szegények mit gondolhatnak rólam… egy bőgőmasinát fogadtak be magukhoz, aki még csak a nevét se tudja. – S-sa…sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat két hüppögés között. – Mit sajnálsz? – kérdezte halkan Dam. – Nem csináltál semmi olyat, amit sajnálnod kellene. – D-dehogynem. O-olyan buta kis… bőgőmasina… va-vagyok. – Sűrű szipogásom és hüppögésem közepette kisajtoltam magamból ezt a pár szót, de olyan érzésem volt, mintha egy oldalas szöveget ledaráltam volna neki cirka tizenöt másodperc alatt. – Mióta itt va-vagyok mást se csinálok, csak s-sírok. Nem csodálnám… ha elegetek lenne belőlem. – Az utolsó pár szót elnyomta Damien vékony pólója, amibe belefúrtam a fejem. Így jöttem rá, hogy nem csak ő maga, de még a tusfürdőjének az illata is megnyugtató volt. Férfias illat, de nem szúrós, hanem kellemes. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha már órák óta ébren lennék, nem csak alig húsz perce. Erősen küzdöttem az elalvás ellen, de Damian simogatása és megnyugtató közelsége megtette a hatását: elaludtam. Mintha csak odacsöppentem volna a semmiből, egy tetőn találtam magam. Ahogy körbenéztem, magam körül szinte mindenhol felhőket láttam. Ilyen magasan lennék? – Hát megint találkozunk? Megpördültem és szembetaláltam magam azzal a férfival, akiről csak remélni mertem, hogy soha többé nem találkozom vele álmaim során. Velem szemben ott állt Edmund, teljes élet – vagy inkább álom – nagyságban. – Látom jól kibőgted magad – mutatott sírástól dagadt, vörös szemeimre. – Ezek szerint megtudtad mi vagy. Vagyis miket beszélek! – kiáltott fel hirtelen. – Már korábban is tudtad, mert ÉN elmondtam neked. Csakhogy TE nem hallgattál rám. Végül pedig mi is volt… – hirtelen elgondolkodó fejet vágott, majd csettintett az ujjával, mint aki rájött a megoldásra. – Ja, igen. Választás elé állítottalak, de te csak egyre jobban azt hajtogattad: „Nem tudom, nem tudom!” – A hangját elvéknyította, igyekezett minél lányosabb tónust megütni. Hirtelen ökölbe szorította a kezét és közelebb jött hozzám. Szürke szemei szinte szikrákat szórtak. Még furcsán kopár színtelenségükben is volt bennük valami félelmet keltő. – Hát én viszont tudom mit fogok veled tenni! – tört ki belőle hirtelen ez a pár szó és ordibálása visszhangot vert. Mivel közvetlenül előttem állt, összerezzentem. – Hagyj békén! – mondtam szinte suttogva. – Elég bajom van nekem nélküled is. Ezüstszürke szemei megenyhültek egy kicsit, szája pedig furcsa, számító vigyorra húzódott. – Csak nem meggondoltad magad? Rájöttél, hogy tudok segíteni, ugye? A számat szólásra nyitottam, de hang nem jött ki a torkomon. – Gondoltam, hogy be fogod látni, csak úgy lehet neked meg nekem is a legjobb, hogyha befogadsz a testedbe. Úgy megakadályozzuk az átalakulás folyamatát. Te is és én is jól járunk. Neked nem fog vér tapadni a mancsod... vagyis a kezedhez, nekem pedig lesz egy saját, külön bejáratú testem, ami felett rendelkezhetek. Annyi mindent kiszeretnék próbálni… Újra kinyitottam a szám, de ez alkalommal hang is jött ki rajta. Méghozzá elég hangos, és határozott: – Nem! Ugyan úgy, ahogy az előbb Edmunddé, az én hangom is visszaverődött (a nagy semmiből). Még folytatta volna az előbbi kis monológját, de határozott „Nem!” válaszom megállította. – Mi az, hogy nem? – kérdezte egyre növekvő dühvel. – Mi az, hogy nem?! Hát nem tanultál a tegnapi esetből? Ha én valamit akarok, akkor azt megszerzem, hát nem érted?! Edmund közeledni kezdett felém, én pedig a fejemet lassan jobbra-balra mozgatva hátrálni kezdtem. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Azt sem akarom, hogy az övé legyen a testem. De Árnnyá sem akarok változni, akármivel járjon is ez. Hisz ki tudja, lehet, hogy hazudott. Bár már maga a szó sem kecsegtet túl sok jóval. – Nincs más, akit használhatnál? – kérdeztem könyörgő hangon. – Én nem szeretném, hogyha beköltöznél a testembe. – Hirtelen eszembe jutott egy ötlet, amivel talán meggyőzhetem tervének abszurditásáról. – Én különben is egy lány vagyok, te pedig egy férfi, Mi hasznod származna egy női testből? Edmund hirtelen megállt, és felnevetett. – Jó próbálkozás kicsi lány. Csak az a baj, hogy ez nálam nem jön be. Ez csak egy kivetített alakom. Nekem a valóságban nincs se testem, se lelkem. Csak a gonoszsághoz értek, ahhoz pedig nem feltétlenül kell lélek. Az én dolgom, hogy romlásba döntsem az embereket. Ugyanis mindenkiben van egy kis démon, de ha a teljes uralmat megkapom egy test felett, akkor nem csak egy részét, de az egész lelkét romlottá tehetem. És ne tudd meg mekkora élvezet. Vedd úgy, hogy én mások szerencsétlenségéből táplálkozom – vont vállat. – Vagy, ahogy épp akarod. Nekem teljesen mindegy. Viszont azt elmondom neked még egyszer, hogy tudatosuljon abban a csöppnyi agyadban: Nem keresek másik testet! – Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, mint amennyit egyébként érnének, minden egyes szót úgy mondott el, mintha önálló mondatot alkotnának. Tuti gyengeelméjűnek néz. – Én mindezt megértem, de inkább meghalok, minthogy a tiéd legyen a testem! Nem akarom, hogy az én lelkem felhasználva romlásba taszíts másokat! – Tudod mit? – kérdezte ördögi vigyorral az ajkán, én pedig éreztem, hogy valamiféle erő elkezd a tető széle felé sodorni. – Úgy döntöttem, te leszel az első áldozatom, akit letaszítok. Bár nem épp romlásba, de azt hiszem egy tetőről való lezuhanás jót tenne a lelkednek. Csakhogy tudd, velem nem lehet szórakozni. Megmondtam, hogy kell a lelked. A szemeim kitágultak a félelemtől, ahogy egyre jobban közeledni kezdtem a tető széléhez. Ellen akartam állni az erejének, de nem ment. Akármennyire is ellentétes irányba akartam mozdítani a lábaimat, egyszerűen nem sikerült. Mintha több mázsás súlyokat akasztottak volna a végtagjaimra, és csak abba az irányba tudnék menni, amerre a súlyok húznak. Jelen esetben a tető széle felé. – Keress helyettem mást! – kiáltottam neki és Most már álmomban is kibuggyantak a szememből az első könnyek. – Én folyamatosan sírok, nem erős a lelkem! Én nem vagyok jó neked! Keress mást, aki erősebb lelkű, és könnyebben tudja befolyásolni az embereket! Az eddigi ördögi vigyor még szélesebb lett az arcán. Nem értem... az előbbi szavaimtól esetleg meginoghatott volna a meggyőződése, hogy úgy döntsön oké, elenged, de mégsem. Mintha inkább örülne a szavaimnak. – Tudod, kicsi lány, most még jobban meggyőztél, hogy te vagy az én emberem – elégedett sóhaj tört fel a torkából. – A földlakóknak van egy olyan furcsa szokása, hogy nehéz helyzetekben az ellenkezőjét mondják mindennek, ahogy van. Mivel te épp nehéz helyzetben vagy és ki akarsz mászni az általam generált slamasztikából, így mindent elkövetsz, hogy számomra egyre vonzótlanabbnak tűnj – egy pillanatra félbehagyta a mondanivalóját. – Ó, elnézést. Nézd el nekem, még csak most tanulom a nyelvetek. Úgy értettem egyre visszataszítóbbnak tűnj. A manipulációról pedig csak annyit, hogy az előbb szerinted mivel próbálkoztál? Tudtam, hogy veszett ügy az egész. Igaza volt valamilyen szinten, bár azt még mindig fenntartom, hogy a lelkem gyenge. – A lelkedről pedig még annyit – szólalt meg hirtelen. –, hogy ha eddig képes voltál nekem ellenállni, akkor minden vagy, csak nem gyenge lelkületű. Mások már rég meginogtak volna. Hidd el nekem, pályafutásom óta egy ilyen nehéz esettel sem találkoztam, mint te. Az emberek általában a második alkalom után beadják a derekukat. Te, nem. De vállald a következményeket. Szenvedj, hogy úgy mondjam – vigyorgott továbbra is, miközben intett a kezével. Ezzel azt érte el, hogy a testem kicsavarodott, majd teljes egészében megfordult és az előttem lévő mélység felé néztem. A felhők szinte eltakartak mindent, de egy sávban elkezdett kitisztulni a kép. Edmund mellém sétált, és ő is lenézett a mélységbe. – Huh – mondta nem épp elmésen, majd elfüttyentette magát. – Ez aztán nem semmi! A tisztánlátás végett várunk pár másodpercet, hogy a felhők kicsit elvonuljanak innen, és lásd, mennyit kell majd zuhannod mielőtt földet érnél és szöveteidre trancsírozódnál. – Vigyorgó fejét felém fordította. – Ugye milyen izgalmas? Legszívesebben beleordibáltam volna a képébe, hogy „Rohadtul”, de félelmemben csak egy nyöszörgő hangra futotta. Hirtelen az összes álmom eszembe jutott, amiben zuhanni kezdek hatalmas mélységek felé. Némelyikben forogtam zuhanás közben és felülnézetből láttam, ahogy pörgő testem egyre csak igyekszik a föld felé; más álmaimban viszont a saját szemszögemből láttam, ahogy egyre jobban a föld felé zuhanok. De az érzés mindegyik álmomnál ugyan az volt: a gyomrom görcsbe rándult, folyamatosan sikoltottam, amibe a torkom majd’ belesajdult. Most mondhatnám, hogy hurrá, végre emlékszem valamire. De nem teszem, hisz ezek nem jó emlékek. Ezek szörnyű emlékek, az álmaimból, melyekből valószínűleg sikoltozva vagy épp sírva ébredtem fel. – Na, végre! – húzott ki elmélkedésemből a mellettem álló Testrabló kiáltása. – Kitisztult. Látod már te is, ugye? Igen, láttam. Mindent. A torkom összeszorult. Engem itt le fognak dobni. Több mint hetven emelet magasságból. Sőt, több mint száz emelet magasságból. – Pápá kicsi lány – nyomott egy puszit az arcomra. – A múltkor nem volt alkalmunk elbúcsúzni. Hmm… mondták már, hogy jó a bőröd illata? Nem? Mindegy, én most mondom. És már zuhantam is lefelé az eszméletlen magasságból. Hallottam a fülem mellett a szél eszeveszett fütyülését, ahogy a gravitációnak engedve a testem száguldott a föld felé. Olyan erősen haraptam az ajkaimat, hogy éreztem, ahogy a vér fémes íze elönti a számat. Egész biztos voltam benne, hogy a valóságban is vérzik már a szám, nem csak álmomban. Nem akartam sikítani. Még erősebben összezártam a fogaimat, hogy eltökéltségemben meg ne inogjak, de nagyon nehéz volt. A szemeimet is szorosan behunytam. Nem akartam látni, hogy a földfelszín egyre csak közeledik hozzám, és nem akartam a becsapódás előtt látni a talajt, amin majd földet érek. Semmit sem akartam látni. Kezeimet is igyekeztem rászorítani a füleimre, hogy a szél fütyülését se halljam meg. Ekkor újabb képek nyomultak be az agyamba, még régebbi álmaimból. Ugyan azok, mint amiket a tetőn láttam, de most sokkal valósabbnak hatottak, hiszen én magam is zuhantam. „Na, hogy tetszik a kis bemutató?” szólalt meg egy hang a fejemben, ami minden bizonnyal Edmunhoz tartozott. Egy pillanatra megfeledkezve önmagamról és a helyzetemről, majdnem kinyitottam a szám, hogy megmondjam neki, kinek a fejében vájkáljon és kinek a fejébe vetítse bele azt az idegesítő hangját, de még időben észbe kaptam. A legelső dolog ugyanis, ami a nyitott számon át távozna, az a halálsikolyom. Mert akármennyire is tudom, hogy nem fogok meghalni – hiszen ez csak egy álom –, akkor is úgy érzem, mintha valóságos lenne. „Kár, hogy nem sikítasz” hallottam meg a fejemben kissé szomorú hangját. „De rájöttél a tervemre. Ez is azt bizonyítja, hogy Te kellesz Nekem.” Pár másodpercig csöndben maradt, majd hirtelen megint megszólalt. „Közeledik a talaaaaj!” Igyekezett vicces lenni – gondolom – ezekkel az elnyújtott „a” betűkkel, de bennem csak azt érte el, hogy az izmaim még jobban megfeszültek, mint egy felhúzott íj, felkészülve a becsapódásra. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is múlt a feszülő érzés a testemben. Mintha lebegtem volna. Könnyebb lettem, nem éreztem a gravitáció vonzását, és a szél is mintha ellenkező irányból süvített volna bele a fülembe, kevésbé sértő hangot hallatva. Majd, mintha mindez meg sem történt volna, újra talajt éreztem a lábam alatt és kinyitva a szemem megláttam Edmund vigyorgó arcát. – Remélem tetszett a kilátás. Megrökönyödve néztem rá. Még hogy tetszett a kilátás?! – Neked teljesen elmentek otthonról?! – kérdeztem hisztérikusan ordítva, még mindig a sokk hatása alatt álltam. – Ledobtál ebből az irdatlan magasságból, és csak annyit tudsz mondani, hogy reméled tetszett a kilátás?! Hát tudod mit? Igen! – kiabáltam bele a képébe. Megfeszítettem a lábaimat, nehogy valami őrültséget csináljak és esetlegesen fejjel nekirohanjak a gyomrának, a kezeimet pedig a hátam mögé tartottam, nehogy kísértésbe essek és megüssem. – Kurvára tetszett a kilátás, főleg a szorosra zárt szemeim mögül! Rohadtul! Eszméletlenül! – Igyekeztem minden egyes szinonímába olyan irdatlan mennyiségű gúnyt és dühöt sűríteni, amennyit csak tudtam. – Remélem elégedett vagy! Lassan sikerül a teljes lelki összeomlás szélére taszítanod! Akkor aztán lesheted, hogy milyen rohadt erős lelkületű embert fogsz magadnak szerezni! Edmund pedig csak nézett rám, és kuncogott. A pumpa már így is felment bennem, a fejem minimum akkora volt, mint egy hőlégballon, de ő még tetézi azzal, hogy a szemembe röhög. Hát azt lesheti, hogy én ezt annyiban hagyom! Dühödten felmordultam, nem épp nőhöz illő módon, majd magas hangon, (majdnem) visítva, nekirontottam. Edmundot eléggé meglephette a dolog, mert még akkor is kuncogott, amikor az öklöm csattant egyet az arccsontján. Ugyan abban a pillanatban, amikor ő kicsit felszisszent, én elkezdtem ugrálni a fájdalomtól a kezemet rázogatva. A Testrabló szája szélén elkezdett valamiféle fekete lé lecsorogni. Amikor az első csepp ráesett szintén fekete ruhájára, a kézfejével letörölte és elkezdte vizsgálgatni az éjfekete folyadékot. – Mire nem vagy képes, te lány. Még a vérem is kicsordult az ütésedtől. – Felnézett a kezéről, amin eddig a vérét tanulmányozta. A szeme ijesztően villogott. Mintha egy pokolbéli szörnnyel állnék szemben, akinek az elképzelt vörös szín helyett foszforeszkáló, ezüstszürke szemei lennének. – Most pedig én jövök. Elegem van a kisded játékaidból! Nem akarsz a gazdatestem lenni, nekem, a Testrablók királyának. Nem akarsz Árny lenni. Mondd már meg… mi a franc akarsz akkor lenni?! Nincs „C” lehetőség! A te vágyaidnak nem osztottak lapot! Vagy az én akaratom teljesül, vagy pedig Árny leszel örök életedre! Nem fogod fel?! Miután átváltozol, már nem lesz visszaút! Már nem tudom megszállni a tested! Idegesen beletúrt a hajába és elkezdett le-fel járkálni, miközben még egyszer megtörölte vérző száját. Nem is pillantott rám, aki ott álltam, mint a cövek. Meg sem mertem moccanni. Éreztem a belőle áradó dühöt és feszültséget. Hirtelen irányt változtatva felém indult, és felemelve a kezét pofon vágott. Felszisszentem és odakaptam a fájó arcomhoz, ami úgy égett, mintha izzó vasat nyomtak volna hozzá. – Remélem, tanulsz az esetből – mondta színtelen hangon. – Most pedig menj! Egyetlen egy nap gondolkodási időt kapsz. Este újra eljövök hozzád, és akkor már nem lesz visszaút. Vagy behódolsz, vagy megtörlek. – Közelebb húzódott hozzám, az arca alig volt pár centire az enyémtől. Éreztem, ahogy jeges lehelete megcsapja az arcom. – És akkor már nem lesz visszaút, akármennyire könyörögsz! – fröcsögte az arcomba dühödten. Még mindig égő arcomat fogva tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy hátralép kettőt és a teste lassan elhalványodik. Viszont mielőtt teljesen eltűnt volna, még szájával a következő szavakat formálta, nehogy elfelejtsem: „Már csak a mai nap!” A szemeim ijedten pattantak ki, miközben még mindig egy meleg test préselődött az oldalamnak. A kezeim a nyaka mögött összekulcsolva pihentek, Damian pedig még mindig a hajam simogatta. Végre felébredtem ebből a borzalmas álomból. Óvatosan mocorogni kezdtem a fiú karjaiban, és kicsit eltávolodva a nyakától apró puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm – súgtam a fülébe, és nekinyomtam az arcom az övének. Égő érzést éreztem, és elhúzódva Damiantól az arcomhoz kaptam. Még mindig fájt. Ő is észrevehette a fájdalmas villanást a szememben, mert az állam megfogva maga felé fordította a fájó részt és tágra nyílt a szeme. – Jézusom! Mi történt veled? Mielőtt elaludtál ez nem volt ilyen! Körbenéztem a szobában uralkodó gyér fényben és megláttam az ágy melletti kis éjjeli szekrényen heverő díszes kézitükröt. Azonnal felmarkoltam, és az arcom elé emelve tanulmányozni kezdtem benne a férfikéz által otthagyott foltot. Még hogy álomalak és kivetített forma! Hát tudja hová tegye a rohadt hazugságait! Egy kivetített alak nem hagy ekkora nyomot az ember arcán! De így visszagondolva… egy kivetített alak nem is vérzik. Pedig azt mondta, hogy ő egy alaktalan és lelketlen szörny. – Mi történt Em? Elfelejtve mindent Damian felé fordultam. Meglepettségemben még a tükör is kicsúszott a kezemből, és újra Damian nyakába vetettem magam és nevetni kezdtem. Éreztem a fiú zavarodottságát, aminek hangot is adott: – Mit nevetsz? – kérdezte értetlen hangon. Én pedig csak nevettem tovább. – Tudod a nevem! Ezek szerint megtaláltátok a papírjaimat! – Az utolsó mondatnál eltávolodtam tőle és még mindig mosolyogva szemléltem jóképű arcát. Eddig sosem volt alkalmam jobban megfigyelni. Enyhén szögletes, férfias arca volt, melyet fekete, kissé hullámos haj ölelt körül. Szemei zölden csillogtak, én pedig furcsán vettem tudomásul, hogy smaragd szemeiben a sajnálat tüze szikrázik fel egy pillanatra. Enyhén barna bőrén is látszott – a félhomály ellenére is –, hogy szégyenkezve elpirul, és elfordítja tőlem a pillantását. – Mi a baj? – kérdeztem, miközben az arcomról lehervadt a vigyor. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem bizonytalanul, mire gyorsan a fejét kezdte rázni. – Nem – a hangja furcsán csengett. – Én voltam egy barom. Tudod, a helyzet az… hogy nem találtuk meg a papírjaidat. Csak… ezt. – Egy pillanatra elhajolt mellettem és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, hogy egy ezüstösen fénylő tárgyat vegyen elő belőle. A fény felé tartva hagyta, hogy megpördüljön az ezüstláncon lévő medál és lássam a kacskaringós „E” betűt, amit formáz. – Ez volt a nyakadban, amikor megtaláltunk. – Megfogta a kezem és szép lassan beleengedte a láncot. – És mivel nem tudjuk a neved, úgy gondoltam, hogy addig kitalálok neked valami becenevet. Tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de mégsem hívhatunk Talált Lánynak. – Az ujjaimat lassan begörbítette és ráfektette a hideg ékszerre, ő maga pedig lehajtotta a fejét. – Sajnálom – motyogta halkan. A szememből kicsordult egy könnycsepp és újra átölelve a nyakát odafészkeltem magam hozzá, majd a fülébe suttogtam: – Semmi baj. Az Em tökéletes becenév lesz. Komolyan. | |
| Megtekintések száma: 359 | Helyezés: 0.0/0 |
| Összes hozzászólás: 0 | |
