__________________________________________________

Mondd, te most komolyan csinálod velem azt, amit csinálsz?! Hogy lehetsz ennyire… ennyire... szívtelen, hm?!
Elküldöd nekem a levelet egy olyan csatolmánnyal, aminek az elolvasása után csak ülök és bámulom a monitort öt kerek percig, és te nem voltál képes hozzá valami normális levélszöveget írni?! Meg csak ennyit írsz le? Minimum egészben kellett volna elküldened a storyt!
Legalábbis nem hiszem, hogy túl sűrűn fogsz nekem válaszleveleket küldözgetni annak ellenére, hogy napi vagy kétnapi rendszerességet ígértél. Vagy nem is fogsz, csak néha-néha oldalba vágsz egy-egy dokumentummal, hogy olvassam el és fogadjam jó szívvel és ne akarjak neked kérdéseket feltenni, mert mindent idejében megtudok. Márpedig én akarok kérdezni!
Tudod, hogy mit tennék legszívesebben? Megmondanám, hogy ne küldj több e-mailt ezzel kapcsolatban! De tudod, mi a legszomorúbb az egészben? Hogy olyan kíváncsi vagyok, hogy ha három napon belül nem küldenél semmit, biz’ Isten átutaznám a fél világot is és nyüszítve kaparásznám a küszöbödet a folytatásért. (Na jó, azért pontosan nem kaparnám… Most manikűröztettem. És talán a nyüszítés is kimaradna.) Szánalmas, nem? (Nem a manikűrözés, hanem az előtte lévő megállapításom. Az emberiség szégyene vagyok… De azért remélem, minden hibám ellenére szeretsz. Ugye?)
A másik, ami miatt mérges vagyok, az a mobiltelefon gyászidőszakod. Miért kell ezt csinálnod? Vegyél már egy telefont, hogy normálisan tudjunk beszélni. Hiányoznak a pletykálások. :(
És miért az e-mailcím változás? Ennél borzalmasabb e-mail címed még nem volt. (Nem mintha olyan sok lett volna. Összesen 3-ra emlékszem. De azok is rosszak voltak. Bocsi.)
Azt hiszem, ennyi kitörés elég mára. Inkább újraolvasom a csatolmányodat. Főleg a végét *sóhajt*

__________________________________________________

Nos, nem tudom, hogy hol is kezdjem. Talán az étteremnél.
Vagy mégsem… Ahhoz, hogy ott tudjak kezdeni, el kell mesélnem sűrítve a nap eseményeit.
A reggelemet egy esküvővel kezdtem. Az egyik barátnőmnek a húga esküdött, és a barátnőm megkért, hogy menjek el rá. A dilis rokonaira hivatkozott, hogy legalább rajta kívül még egy normális ember legyen azon az esküvőn – aki ugyebár én lennék. (Nem kérek kommentárt!) Mivel olyan szépen kérte, ráadásul az ingyen kajára ki mondana nemet, elmentem. Oké, hogy venni kellett nászajándékot, de mivel gazdag család, úgy gondoltam, hogy megéri majd a dolog.
Tévedtem… De mielőtt elárulnám a csattanót, még pár sorban kifejtem a helyzetet.
A templom gyönyörűen fel volt díszítve, a padsoroknál orchidea díszek, és a menyasszony is elragadó volt a ruhájában, ami egy kisebb ház árával vetekedett. (Onnan tudom, hogy Caroline elárulta. Igyekeztem nem hiperventillálni az ár hallatán.)
Amikor megérkeztem, beálltam az egyik padsorba, és eleinte nem is vettem észre, hogy mellettem egy szőke félisten áll, akit George-nak hívnak (természetesen ezt egy véletlen – szándékos – táska leejtés után tudtam meg. Tudod, hogy a gyengéim a szőke pasik, és a várakozás eléggé hosszúra nyúlt. Ugyan miért ne?) Szóval, szóba elegyedtünk, és a telefonszámomat is elkérte. Mialatt mi elintéztük a magunk bizniszét a mellettünk álló idős hölgyek korholó pillantásaitól kísérve, kiderült, hogy az aranyifjú nem jelenik meg a saját esküvőjén, tehát a ceremónia lefújva, az emberek pedig mehetnek haza csalódottan. Én is az voltam, bár bevallom, nem a menyasszony miatt – akit mellesleg nem is ismertem –, hanem amiatt, hogy nem tudtam megtömni korgó pocakomat a finomabbnál finomabb pikáns ételekkel. Szemét vagyok, ugye? Ráadásul szégyenszemre megkordult a gyomrom, amit George egy pajkos oldalpillantással jutalmazott (eddig nem tudtam, hogy ez a nézés milyen lehet, most már tudom), és elhívott vacsorázni!
Természetesen egy sugárzó mosollyal elfogadtam a meghívását. Elkérte a címem és azt mondta, hogy majd nyolcra értem jön. Nevetve megjegyezte gyomrom állapotára tekintettel, hogy azért addig egyek valamit – amibe újfent belepirultam –, de azért annyit ne, hogy ne tudjak vele vacsorázni egy különleges helyen.
Nos, reménykedtem benne, hogy tényleg különleges helyre visz, ugyanis az öltönye nem arról árulkodott, hogy a fogához kell vernie a garast. Tudod, hogy nem vagyok anyagias, de eljátszottam kivételesen a gondolattal, hogy mi lenne, ha gazdag pasim lenne.
A templom után elindultam hazafelé. Jobb híján a helyi tömegközlekedést vettem igénybe. Nem akartam megkérni George-ot, hogy vigyen haza. A végén még a randi előtt azt hiszi, hogy rögtön le akarom vele zavarni a dolgokat. És különben is, a harmadik randiig ne számítson semmire csókon kívül!
Tehát, eltipegtem a legközelebbi villamosmegállóig – ez húsz perc tipegést jelentett –, majd ott felszálltam a legközelebbi villamosra, ami teljesen bevitt a belvárosig. De tényleg szabályosan tipegtem, mert a talpam felmondta a szolgálatot, így elég nehéz volt normális menést produkálni.
Miután felpasszíroztam magam, és a vizslató tekintetektől paprikavörösen leszálltam a villamosról (kék koktélruha volt rajtam, pánt nélküli, térd felett érő… tehát, csak magamra vethetek miatta) jött az újabb csapás. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettem egy újabb mobiltelefont.
Tudod, hogy volt már egy incidensem a vízbe pottyant telefonokkal, és nem akartam megismételni. Szóval, ott volt egy utcai árus, aki tokokat árult, és a többi bámészkodóhoz hasonlóan én is megálltam, hogy megnézzem, mit művel a férfi. Kis alacsony volt, öltönyben, vékony bajusszal. Nem irigyeltem szegényt, tekintve, hogy harminc fok volt. A lényeg, hogy odaálltam, épp egy telefonon mutatta be a tudományát. Beletette a vízálló tokba, majd beleengedte egy vödör vízbe majd kihúzta, a telefont utána kivette a tokból és még mindig működött! Ekkor elkezdett csipogni az én telefonom is, és elővettem, majd a következő pillanatban valaki kikapta a kezemből a készüléket – természetesen az alacsony férfi, ki más? – és azt hangoztatva, hogy vállalkozó ember vagyok, akinek a telefonján bemutathatja a tokot, belegyömöszölte egy ilyen átlátszó valamibe és leengedte a vízbe.
Én pedig csak álltam, és némán, szinte a félelemtől remegve tűrtem, hogy beleengedje a telefont a vízbe. Majd kivette, és… a készülék nem működött. Sajnálatát fejezte ki, de úgy néz ki, hogy a tok a telefon nagy mérete miatt nem tudott rendesen szigetelni, ez lehetett a probléma. De természetesen új telefonokat is tud ajánlani – tette hozzá, és abban a pillanatban, mint valami magamutogató szatír szétrántotta az öltönykabátját, és mobilok egész arzenáljával néztem farkasszemet.
Ekkor jöttem rá, hogy az egész átverés volt, és nem csak én, hanem a többi ember is, de már mit értem vele? Volt egy elázott érintőképernyős telefonom, amibe akárhogy próbáltam életet lehelni, nem sikerült. Legszívesebben elkezdtem volna ordibálni a férfival, de mire felfogtam a telefonom tönkretételének helyzetét, és elég erőt gyűjtöttem magamban a kitöréshez, a kisemberke elsprintelt a hordozható bódéjával. Ekkor már úgy átkozhattam, ahogy akartam, kívánhattam neki, hogy bárcsak elolvadna a napon, már nem igazán fogott rajta a szitkom.
Ezután lógó orral és víztől csöpögő telefonommal a kezemben hazamentem, lerúgtam magamról a már kényelmetlenné vált magassarkúmat, és George kérésének eleget téve ettem… csokit. Egy egész táblával befaltam, és nem is bántam meg – kivételesen.
Később bevillant, hogy mi van, ha George telefonál, és lemondja a randit, én pedig hoppon maradva várni fogom a lakás előtt. Mondjuk, még mindig jobb, mint ahogy egyszer jártam. Gondolom, te is emlékszel arra, amikor az étteremnél volt megbeszélve a találkozó, és a pincér közölte velem, hogy az asztalfoglalásom lemondták, és az úr azt üzente, hogy nem tudott elérni mobilon, hogy lemondja a találkozót. Az rém megalázó volt. Mindez egy tönkrement mobil miatt. Rémes, hogy azok a kütyük mennyire meghatározzák az életünk.
George-dzsal kapcsolatban viszont nyugtattam magam, hogy miért is mondaná le? Erre az estére az ő programja is az esküvő volt, tehát mi jöhetne közbe? Szóval, egészen hét óráig elfetrengtem az ágyamban fehérneműben – hamar megszabadultam a kék ruhától – és talán egy keveset aludtam is, hogy ne legyen olyan táskás a szemem alja.
Hétkor viszont hipersebességgel öltözködni kezdtem. Lezuhanyoztam, és előkaptam az egyik fekete koktélruhámat a vörös kiegészítőkkel. Fekete, göndör hajam szokás szerint fészek módjára állt, de akárhogy próbáltam rajta segíteni, nem sikerült. Végül arra jutottam, hogy ha a templomban nem rémült tőlem halálra, akkor most miért tenné?
Mindennel elkészültem háromnegyed nyolcra. Ha engem kérdezel, még magamhoz képest is elég gyorsan.
Pontban nyolcra az emeletes ház előtt állt, és megkeresve a nevemet felcsöngetett. Ott toporogtam a telefonnál, és meg kellett állnom, hogy ne kapjam fel azonnal a kagylót, és szóljak neki, hogy mindjárt megyek. De a nők örök szabályait betartva elszámoltam ötig, és csak azután kaptam fel a telefont, majd leszóltam, hogy két perc és lent vagyok. Eredetileg ötöt akartam mondani, de annyira tűkön ültem, hogy az valami hihetetlen, ezért megengedtem magamnak egy kis időcsökkentést.
Az ajtóban toporogva egy perc óra bámulás után meguntam az egészet, és bezárva a lakást lesiettem George-hoz. Fekete kocsival érkezett. Sajnos sosem voltam oda az autómárkákért, azonban azt én is meg tudtam állapítani, hogy sportkocsi lehet.
Ő maga egyébként fekete öltönyben volt, ami tökéletes kontrasztot alkotott szőke hajával és világoskék szemével. Odahajolt hozzám, hogy puszit adjon az arcomra, én pedig ez alatt bicepsz mustrát tartottam. Nem tudtam megállni, hogy ne fogjam meg a felkarját, és finoman megtapogattam az öltönyön átsejlő izmait. Az eredmény: hmm… Azt hiszem, hogy ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Kinyitotta az ajtót és besegített, ezután megkerülte az autót és ő maga is beszállt, majd a jármű szinte dorombolva beindult – nem viccelek, tényleg doromboláshoz volt hasonló! –, mi pedig kilőttünk az éjszakába.
– Nos, mi az úti cél? – kérdeztem meg tőle egy oldalpillantás kíséretében, de a szememet igyekeztem az útra szegezni, hogy megfigyelve a környéket, kiderítsem, vajon milyen étterembe szeretne vinni.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk abba az olasz étterembe a galéria mellett. Azt hallottam, hogy ott a legjobb az olasz konyha. Most legalább kipróbálhatnánk. Voltál már ott?
– Nem – vágtam rá tömören, majd hallgatásba burkolóztunk.
Még az volt a szerencse, hogy nagyon koncentrált az útra, így nem láthatta az arcomra kiülő rémületet.
Máskor is vittek már olasz étterembe, és őszintén, totál leégés volt. Főleg az ilyen előkelő éttermek, ezektől még a hideg verejték is kiver. Biztos voltál már te magad is ilyen helyzetben, Kelly, hogy benyomnak az orrod alá egy étlapot, és a nevek olyanok rajta, mintha kínai szavak lennének.
Előttem is felrémlett ez a probléma, és bele is borzongtam a szörnyűségbe. Reméltem, hogy majd a ház specialitását kérve elhessegettem a dolgot, vagy legalábbis valahogy kimenthetem magam. Még az az ötlet is megfordult a fejemben, hogy még ételválasztás előtt kisettenkedek a női mosdóba, és ha kell, bármi áron, de kiszedek egy nőből egy étel nevet, amit kérhetek majd, hogy ne maradjak szorult helyzetben.
– Megérkeztünk – szólalt meg mellettem hirtelen George, és ekkor vettem észre, hogy talán már egy ideje felém nyújtja a kezét az én oldalamon, hogy kisegíthessen a kocsiból. Annyira elgondolkoztam, hogy majdnem ülésestől szálltam ki a kocsiból, de még időben észbe kaptam, mielőtt túl feltűnő lett volna a bakim, és a jobb kezemet felé nyújtva, a bal kezemmel gyorsan kikattintottam a biztonsági övemet.
Ezután belé karolva bevezetett az étterembe, amin már kívülről is látszott, hogy nagyon pazar és előkelő. Rögtön az ajtó melletti pult mögött álló férfihoz mentünk. George köszöntötte és megkérdezte, hogy hol találjuk az asztalfoglalásunk, de alig figyeltem rá, inkább a belső tér kötött le.
Tudod, hogy egy időben lakberendező is szerettem volna lenni, meg különben is, a benti vörös-arany színösszeállítás azt hiszem senki figyelmét sem kerülte volna el. A falat körbe vörösre festették, szintén vörös faburkolat takarta el egészen derékmagasságba az alsó részét. Néhol arany kacskaringókkal volt díszítve, hogy ne legyen olyan unalmasan egyhangú, és szintén arany lámpák lógtak be az asztalok fölé. A hely egész hangulatos volt. Már csak azért is megérte betenni ide a lábam, hogy ezeket a gyönyörűségeket láthassam.
És volt még egy dolog, ami igazán lekötötte a figyelmem. A női mosdó keresése! Ugyanis nem mondtam le a kocsiban kitervelt őrült ötletemről. Ha minden kötél szakad, akkor a pincért félbeszakítva felállok onnan, és berontok a mosdóba, vérben forgó szemekkel egy másik nőt keresve.
Mialatt elvezettek az asztalunkhoz, tekintetemmel folyamatosan kutattam és végül meg is találtam, minket azonban egy másik részlegbe vezettek, így nem volt elérhető közelségben az a fránya mellékhelyiség.
Leültünk, és a pincér rögtön meg is kérdezte, hogy mit hozhat nekünk inni.
– Nos, Angela, mit szeretnél?
Bizonytalanul George-ra pillantottam, majd a pincérre. Idegességemben megnyaltam az ajkam, végül a filmekben látott tapasztalataimra utalva, kiböktem az első eszembe jutó italt.
– Valamilyen vörösbort.
George bólintott.
– Édes vagy száraz? – tette fel a kérdést azonnal a pincér, erős akcentussal. Hófehér bőrével egy cseppet sem nézett ki olaszosnak, de hát ki szabja meg, hogy az olaszoknak kreolbőrűnek kell lennie? Én nem, az biztos, ha pedig a munka kedvéért sajátította el az akcentust, akkor lelke rajta.
Újabb gyors oldalpillantást vetettem George-ra, majd bizonytalanul kiböktem: – Édes? – szinte kérdésnek hatott, de szerencsémre George kimentett szorult helyzetemből.
– Hozzon neki egy édes …-ot (a … helyére képzelj valami bonyolult bornevet, ami olyan bonyolult volt, hogy már én magam sem emlékszem rá). – Nekem pedig egy száraz …-ot. (szintén az előzőhöz hasonló szituáció).
Miután ez a pincér távozott, jött egy újabb, akire már ráillett az olasz jelző – már ami az én elmémben él – és a kezünkbe nyomott egy-egy étlapot.
Szinte félve nyitottam ki, és ha nem ült volna velem szemben a férfi, aki meghívott ebbe az étterembe, behunytam volna a fél szemem, és csak az egyikkel kukkantom meg először az étlapot, de jelen helyzetben nem volt helye ilyen gyerekes félelmeknek – meg egyébként is, huszonhat vagyok, az istenért! Úgyhogy minden bátorságom összegyűjtöttem és kinyitottam Bibircsók néni mérges könyvét.
Amiben olasz szavak hátán olasz szavak voltak… Ekkor jött el az a pillanat, amikor az étterem egy ültő helyemben megfordult velem, és azt hittem, hogy arról az igen kényelmes és masszív székről egy az egyben lefordulok, közszemlére téve a ruha alatt viselt fekete csipkebugyimat (legalábbis szerintem nincs az az Isten, aki miatt olyan szerencsésen esnék le a székről, hogy minimum egy szeletkét ne lássanak abból a csipkecsodából).
Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, és nem mutatni, hogy kiver a víz, és hogy egy csöpp izzadtság becsurog a dekoltázsomba, és elkezd csikizni. Mindez pedig egy perc leforgása alatt játszódott le bennem! Hihetetlen, hogy mire nem képes az emberi szervezet. Úgy izzadtam, mint az a bizonyos ló a szófordulatban.
Segélykérően pillantgattam jobbra-balra, és hegyeztem a fülem, hátha elcsípek néhány szót a szomszédos asztaloktól, ami segít a választásban.
Végül a szemem megállapodott a velem szemben ülő George-on, aki értő szemmel lapozgatta az étlapot. Megállt egy oldalon, és csücsörítve a száját bólintott egyet. Ennek láttán felvontam a szemöldököm, de mivel szinte egyazon másodpercben rám pillantott, még idő előtt befejeztem a mozdulatot.
– Neked sikerült már választanod? – kérdezte udvariasan. Komolyan kezdett zavarni, hogy mindent udvariasan csinál. Hová lett a templom béli fesztelenség?
Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon megmerjem-e neki mondani, hogy egy mukkot sem értek az olasz szövegből, és igazán segíthetne, ha már ebbe az étterembe hozott, de már csak a gondolatra is éreztem, hogy az arcomat elönti a vér és egyre jobban égni kezd, így elvetettem az ötletet.
– Még nem. Te választottál már? – kérdeztem érdeklődőn, és már meg is volt az újabb tervem a „Hogyan rendeljünk ehető kaját” hadműveletre. Vagy legalábbis félig ehetőt.
– Igen. Én majd egy … rendelek.
Nos, az étel neve számomra teljesen ismeretlen volt és kiejthetetlen, mégis megértően mosolyogtam, és igyekeztem olyan képet vágni, mint aki tényleg érti, hogy miről is van szó.
Pár pillanat hezitálás és lapozgatás után felpillantottam az étlapból, majd bólintottam.
– Tudod mit? Én is azt rendelek.
Rám villantotta azt a szívdöglesztő mosolyát, én pedig kezdtem reménykedni, hogy ez az este mégsem lesz olyan borzalmas, mint azt hittem.
Hívta a pincért és megrendelt két adagot az ételből. A pincér azt mondta, hogy fél óra múlva kihozzák, én pedig igazán reménykedtem benne, hogy addig lesz mivel elütni az időt.
Miután elment pár pillanatig csendben ücsörögtünk, majd nem bírtam tovább és rámosolyogva George-ra valami téma után kutattam.
– A templomban nem volt időnk sokat beszélgetni, de tényleg, mivel is foglalkozol?
Ezzel követtem el a legnagyobb hibát, hogy ezt a kérdést feltettem.
Kiderült, hogy az apja cégét vette át, és ezután végighallgattam egy tíz perces monológot a számítógépes technika fontosságáról, és szűkebb szavakban mesélt a leendő fejlesztéseikről, és dicsekedett, hogy milyen piacokra törtek be eddig a találmányaikkal.
Igazából a beszélgetés az első három perc után számomra egy összesűrűsödött blablabla volt, tehát nem igazán fogtam fel belőle semmit, csak címszavakban. Igyekeztem nem olyan bambán nézni rá, mint amennyire éreztem magam, hanem néha megeresztettem egy halvány mosolyt, bólogattam, vagy pedig a lábamat tettem keresztbe, nehogy tényleg elaludjak. Úgy néz ki, hogy nem tett velem sok jót a délutáni alvás, mert még mindig ugyan olyan fáradt voltam, mint akkor.
Közben erősen elgondolkoztam rajta, hogy te mit meséltél az eddigi gazdag pasijaidról, de nem jutott eszembe, hogy bármelyikről is azt mondtad volna, hogy ennyire unalmas. Mármint mondtad, hogy beszéltek a munkáról, de hogy ilyen részletbemenően, arról nem. Vagy titokban kötélből vannak az idegeid. (Ha így van, akkor ezt eddig jól titkoltad.)
Mialatt továbbra is beszélt, körbepillantottam az étteremben, és megfigyeltem a körülöttünk ülő embereket. Egyesek borzalmasan néztek ki, már ha mondhatok ilyet. Volt ott egy nő olyan csoki barna ráncos bőrrel, ezenkívül olyan szilikon mellei és olyan csillogó ruhája volt, hogy ránézni is fájdalmas volt. Ezután tovább mentem, és rájöttem, hogy az étteremben tartózkodó nők közül csak rólam nem rí le a gazdagság – ami ugyebár nincs is –, de valahogy nem bántam a dolgot.
Finoman megráztam a fejem, majd visszapillantottam a velem szemben ülő George-ra, aki mit sem vett észre anekdotázása közepette abból, hogy én egy pillanatra teljesen másra figyeltem – nem mintha egyébként bármit is megjegyeztem volna.
Úgy döntöttem, hogy még hagyom két percig beszélni, majd felteszem neki azt a kérdést, amit általában csak a második vagy a harmadik randin szoktam. Tudod, AZT a bizonyos kérdést.
– … tehát, hogyha betörünk arra a piacra, akkor a cég bezsebel egy csomó pénzt, ami ugyebár sosem hátrány. Ugye, hogy milyen jó?
Legszívesebben felhorkantottam volna, és megkérdezem, hogy azt nem szeretné-e, hogy megsimogassam a buksiját, amiért ilyen ügyes, de mosolyt erőltettem magamra. Ráadásul a beszédstílusa sem épp illett egy üzletemberéhez…
– Igen, remek. Egyébként kérdezhetek valamit? – vágtam a szavába, ugyanis már tátotta volna ki azt az óriási száját, hogy folytassa korábbi monológját. Szörnyű, hogy egy férfi alig pár perc után mennyire rondává tud válni az ember szemében.
Elmosolyodott és hátra dőlt. Gondolom arra számított, hogy a munkájával kapcsolatban teszek fel neki valami újabb kérdést.
– Nyugodtan kérdezhetsz – kissé széttárta a karjait, gondolom ezzel jelezte azt, hogy nyitott a dologra.
– Vannak titkaid? – és itt az aduászom.
Reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsit gondolkozni fog, mielőtt rávágja a választ, de nem ez történt.
Már-már önelégülten elmosolyodott, majd mintha valami hét pecsétes dolgot osztana meg velem, közelebb hajolt az asztalon.
– Természetesen nincsenek. Nyitott könyv vagyok mindenki számára.
Mintha a háttérből apró nevetés hallatszott volna, de nem figyeltem oda rá, inkább magamban próbáltam elnyomni a csalódottságot, hogy egy újabb férfi nem ment át a vizsgámon. Ráadásul ilyen naívnak néz?!
Eddig összesen ketten mentek át a vizsgán, viszont azokról a titkokról is kiderült, hogy az egyik férfi azt hitte, hogy nyugodtan elnézem a megcsalást, hiszen ő figyelmeztetett rá, hogy vannak titkai; a másik pedig sikkasztott a főnökétől, aminek következtében engem is majdnem bevarrtak a sittre.
De a lényeg, hogy nincs olyan férfi a világon, vagy bármilyen ember, akinek ne lennének titkai! Ezt az első pasim kapcsán megtanultam.
Nevetséges, hiszen még annak a sátán kutyájának is vannak titkai, aki a szomszédban van! Tüneményes kutya, mégis annyira fifikás, hogy azt tanítania kellene. Minden héten újabb cipő esik áldozatául, és a gazdái mégis azt hiszik, hogy nem ő teszi, hanem az idősebbik kutya, akinek kiskorában szintén hasonló problémái voltak a cipőkkel.
A lényeg tehát, hogy mindenkinek vannak titkai a szomszéd kutyájától kezdve egészen azokig a férfiakig, akik szarukeretes szemüveget viselve naponta a könyvtárakat bújják. És persze a nőket se hagyjuk ki a sorból…
– Köszönöm az őszinte választ – megnyugtatóan rámosolyogtam, ő pedig ezt beleegyezésnek vette, így folytatta a korábban elkezdett beszámolóját.
Én pedig latolgatni kezdtem magamban a kérdést, hogy most menjek-e el, vagy csak azután, miután kihozták az ételt és meglátom, hogy milyen förtelmes dolgot rendeltem meg magamnak.
Végül az utóbbi mellett döntöttem. Lehet, hogy nem is lesz olyan szörnyű az étel. Igazán rám fért volna már valami normális is, tekintve a mai nap csődjeit.
Az emlékezés kedvéért számba veszem:
1.    Az esküvő elmaradt, én pedig éhen maradtam.
2.    Elázott a telefonom.
3.    Azon vágyam, hogy gazdag pasim legyen, a korábban feltett kérdéssel együtt elúszott.
Tehát, ez összesen három dolog, és ha engem kérdezel, nem hiányzik hozzá egy negyedik. A négyes a szerencseszámom – a tízes a favoritom, de addig nem akarok elmenni –, így nem kellene elrontani a szám rám gyakorolt varázsát.
Újabb unalmas percek következtek, kínjaim közepette pedig már a legközelebbi falon lógó festményt kezdtem el tanulmányozni. Gyönyörű antik aranykeretes kép volt, egy csendélet. És nem volt elég, hogy éhes voltam, az élethű, zamatos gyümölcsök láttán még jobban összefutott a nyál a számban. Zavartan belekortyoltam a boromba, és elégedetten tapasztaltam, hogy a mai estében legalább ez az egy dolog jó. Már csak az ételre leszek kíváncsi…
– Hahó, Angela, figyelsz rám? – húzott vissza hirtelen a valóságba George, én pedig ijedtemben összerezzentem, és a bornak pár cseppje a fekete ruhámon kötött ki.
Ez volt az a pillanat, amikor fojtogatni akartam. Nem elég, hogy itt ülök egy rém unalmas vacsora közepén, még a három meglévő koktélruhámból egyet le is öntök borral. Bár fekete, így nem nagyon látszott.
Igyekeztem nem kimutatni az ingerültségemet, mert ha már itt vagyok, akkor valakinek haza is kell vinnie.
Ebben a pillanatban betoppant a helységbe a pincér két tányérral a kezében (még szerencse, egy gyilkosságot nehéz lett volna kimagyarázni), én pedig miután gyorsan letettem a bort összekulcsoltam az ujjaimat az asztal alatt és némán szurkoltam, hogy a mi ételeinket hozza.
George is abbahagyta a duruzsolást, és nem folytatta a számára érdekfeszítő téma kivesézését, hanem a pincért figyelte, aki már biztos volt, hogy nekünk hozza az ételt.
– Bon apetit – mondta fennhangon és elénk rakta a kezében tartott finomságokat vagy épp nem finomságokat.
Amint rápillantottam a tányéromra, nagy kő esett le a szívemről. Sőt, nem is kő, hanem egyenesen kőgörgeteg! Csoda, hogy nem hallotta senki. Előttem ugyanis egy tál spagetti terpeszkedett tökéletes, nagy húsgombócokkal és elég finomnak kinéző szósz egyvelegével. Igyekeztem nem felkiáltani örömömben.
Sugárzó mosolyomat más is észrevette, mert felpillantottam a pincérre, aki furcsa tekintettel méregetett mielőtt még elhagyta volna az asztalt, de ezek után kit érdekelt? A gyomrom megmenekülni látszott, így sebtében felkaptam a spagettihez kapott kanalat és villát, és bekaptam az első falatot a számba.
Jólesően megrágtam és lenyeltem, majd egy újabb falattal is ezt tettem. Ezután azonban észleltem, hogy valami nincs rendben.
A szokásos jóleső érzés helyett, ami a spagetti evés szokott okozni, furcsán égni kezdett a nyelvem, majd ittam rá egy korty bort, aminek köszönhetően még jobban lángra kapott a szám. Úgy kezdtem el venni a levegőt, akár valami futástól kifulladt kutya, és az izzadtság is újra szakadni kezdett rólam.
Amennyire tudtam hátratoltam a székemet – ez nem kis zajjal járt – majd gyorsan elmormogva egy bocsánatkérést felkaptam a táskámat, és a mosdó felé vettem az irányt.
Pedig már reménykedtem benne, hogy nem kell használatba vennem…
Nos, ami ezután történt, beírta magát a legborzalmasabb randikon történt események történetébe.
Mintha eddig a Szaharában lettem volna, berohantam a mosdóba nem törődve azzal, hogy esetleg kiket lökök fel, bár emlékeim szerint ilyen ember nem volt, és behajoltam a legelső fellelhető csap alá, és elkezdtem magamba dönteni a vizet.
Ez persze annyiból volt rossz, hogy a csap rém alacsonyan volt. És jött az újabb baj… Annyira behajoltam ugyanis a csap alá, hogy az átlagmérettől kicsit nagyobb fenekemen felcsúszott az a fránya ruha. De most őszintén, ki tervezett csap alá való behajolást, amikor megvette a ruhát?
Szóval, miután a gyomrom megtelt vízzel, és elmúlt az égés, végre fellélegeztem és felálltam. A gyomromban lötyögött a megivott vízmennyiség, és esküszöm, úgy éreztem magam, mint valami tengeri beteg minden egyes lépésnél.
Odamentem a kéztörlőkhöz, és annyit vettem le, amennyit csak tudtam. Megtöröltem a szám, a kezem és az egész arcom, ezután hallottam meg, hogy valaki levegő után kapkod mögöttem. Alig egy másodperc tört része alatt megpördültem. Egy nő állt az ajtóban, és tekintetét a derekam környékére szegezte, a szeme felháborodást tükrözött
Ekkor jöttem rá, hogy felcsúszott a szoknya – vagyis ebből is, meg abból is, hogy nekidőltem a csempének, és túlságosan is hidegnek éreztem a falat egyes kritikus területeket.
Gyorsan leráncigáltam a szoknyát, és igyekeztem kecses léptekkel és felemelt állal elhagyni a mellékhelyiséget, nem törődve égő arcommal, ami azzal fenyegetett, hogy másodperceken belül spontán lángra kap.
Sajnos nem tudom, hogy mennyire ment a dolog, de miközben az asztalhoz haladtam vissza eldöntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. Megmondom George-nak, hogy sürgős hívást kaptam, így haza kell mennem. Biztos, hogy haza fog vinni.
De amint megláttam az asztalt, már biztosra vettem, hogy nem fog hazavinni. Hogy miért?
Kérlek szépen azért, mert a korábbi helyemen jelenleg egy bögyös szőke ült, tipp-topp frizurában és hasonló ruhában, és éppen előrehajolt az asztalon, méghozzá annyira, hogy csoda volt, hogy közepes lufi méretű mellei ki nem buggyantak abból az apró miniruhából, amit felcibált magára.
Így ért véget az álmom, miszerint gazdag palira teszek szert. (Talán azért büntettek meg ennyire, mert sekélyes kívánság volt?) Plusz a fuvarom is ugrott, de ezek után valahogy nem bántam a dolgot. Úgy voltam vele, hogy maradjon csak ott, én pedig majd fogok egy taxit.
– George – szólaltam meg kis mosolyt erőltetve az arcomra. Hihetetlen, ma annyit mosolyogtam, hogy csoda, hogy nem repedt szét az arcom.
– Ó, Angela! – kiáltott fel meglepetten. A mellek látványa látszólag annyira lekötötte, hogy korábbi partneréről elfeledkezett.
A szőke is felém fordult, de csak egy futó pillantásra méltatott, máris visszafordult a kiszemeltjéhez. Ez lett volna az a pillanat, amikor más nőket legszívesebben megtéptem volna, ennek viszont úgy gondoltam, hogy elég lesz az a büntetés, amit az este további részében George-tól fog kapni. Én is eléggé megszenvedtem az elmúlt fél órát, neki se legyen jobb.
– Sajnálom, de sürgős telefont kaptam, így haza kell mennem.
A hangomba igyekeztem kis bánkódást is belesűríteni, George viszont nem foglalkozott a tapintatos színészkedéssel. Jól láthatóan felderült az arca, és a pillantása visszavándorolt a szőkére.
– Igazán sajnálom. Jó utat haza, majd… majd még felhívlak! – vágta ki mosolyogva, és intett egyet.
Elfordultam, és csak azután jelent meg az elképedt kifejezés az arcomon. Hát ez hihetetlen! A férfi nem szégyene… és én még ezzel akartam hosszú tárva tervezni.
Öles léptekkel kitrappoltam az étteremből, hogy majd szerzek taxit. Mindez meg is valósult volna, ha öt perc ácsorgás után be nem látom, hogy errefelé egy taxi sem jár, csak ha előre kihívják a vendégeknek. Egyszer már azt hittem, hogy szerencsém volt, de a taxi egy megrendelt személy számára érkezett.
Pár percig doboltam a cipőtalpammal, amikor is úgy döntöttem, hogy visszamegyek az étterembe és megkérem a recepcióst (nem tudom, hogy mi másnak nevezhetném), hogy hívjon nekem egy taxit. Az étterem vendége voltam, kötelessége megtenni.
Természetesen ez sem sikerült. Komolyan, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. A férfi azt mondta, hogy mivel nem tudom bizonyítani, hogy az étterem vendége voltam, így számára nem indokolt, hogy miért is hívjon nekem taxit. Kis emberséget várok el, erre ezt kapom!
Felajánlottam neki, hogy kifizetem a hívás árát, mire a szigorú szabályokra hivatkozva oldalra nézett, csettintett az ujjával, és kidobatott az étteremből.
Felfogtad, Kelly?! Kidobatott az a szemét!
Úgyhogy ott ragadtam mobil és minden nélkül. Más választásom nem volt, így gyalog indultam neki az útnak. Reménykedtem, hogy pár utcával arrébb találok egy buszmegállót. Legalábbis mintha úgy emlékeztem volna, hogy tízpercnyire az étteremtől van egy. Addig pedig minden egyes általam ismert védőszentnek elmormoltam egy imát azzal kezdődően, hogy tudom, hogy sosem szoktam imádkozni, de most az egyszer tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy a hazaúton nem botlok bele senkibe.
Két utca után természetesen ez is dugába dőlt. Már nem is merem számolni a pechjeim számát.
Mit sem sejtve gyalogoltam, amikor nem sokkal előttem leparkolt egy autó. Azt hittem, hogy csak véletlenül álltak meg itt, tekintve, hogy a közelben házak is voltak és szórakozóhely is van, így nem foglalkoztam vele még akkor sem, amikor a hátsó ülésről két robusztus férfi kiszállt és megindult felém.
Akkor kezdődtek a gondok, amikor az egyik megragadta a karomat, és elkezdett a kocsi felé ráncigálni.
Hirtelen nem tudtam, hogy mi történik, így majdnem el is botlottam. Ezután megkezdődött egy pár másodperces huzavona, amit a másik fickó döntött el – természetesen erőfölénybe kerültek, nem mintha már alapból nem lettek volna abban.
A szívem a félelemtől hevesen kalapált, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit csinálhatnék. Torkom szakadtából sikítani kezdtem, az egyik férfi pedig befogta a számat azzal a hatalmas mancsával. Jobb ötlet híján reflexből beleharaptam a kezébe, amitől igazából rémesen undorodtam. Már a tapintásán is érződött, hogy izzadt a keze, hát még bevenni a számba a fogaim közé… Fúj!
De ekkor a túlélés volt a tét, nekem pedig nem volt időm lacafacázni. Szóval jó erősen ráharaptam, egy pillanatra azt hittem, hogy sikerült egy darabot kiszakítanom az ujjából, de végül ez a „remény” alaptalannak bizonyult, sőt még jól meg is kaptam érte a magamét.
Olyan pofont kaptam, hogy csillagokat kezdtem el látni a fejem körül.
Ekkor már azt sem érzékeltem igazán, hogy a nagy csapkodás közepette megint felcsúszott a ruhám, és a hideg szél befújt a bugyimba. Annyira elkábultam, hogy ernyedten lógtak a lábaim a két férfi között, és minden egyes lépésükre úgy lóbáltam a végtagjaimat, mint egy rongybaba.
Komolyan azt hittem, hogy nekem ott és akkor végem, betuszkolnak egy kocsiba, elvisznek valahová, megerőszakolnak egy párszor, aztán kidobnak az út szélére, ahol majd a rendőrök megtalálják meggyötört holttestemet. (Tudom, így könnyű elolvasni, de minden egyes szó leírásakor megborzongok a gondolattól, hogy mi lett volna, ha...)
És ekkor jött a megmentőm.
Természetesen nem fehér lovon és nem is a szőke herceg.
Neeem. Ez a férfi nagyon is sötét volt, hosszú, fekete kabátot viselt, a fején pedig egy rövid karimás kalapot, ami a kabát gallérjának köszönhetően teljesen eltakarta az arcát.
– Uraim, azt hiszem, hogy a hölgy nem szeretne önökkel tartani – szólalt meg lágy, rekedtes hangon az idegen.
Akármennyire is ködös volt minden más, ezt az egyet valamiért tökéletesen tisztán ki tudtam venni az egész cselekményből.
A lelkem mélyén egy szikra gyúlt, hogy talán megmentenek, de amikor újra végignéztem a férfin – már amennyire az ütés után mozgatni tudtam a fejem – rájöttem, hogy egyáltalán nincs semmi esélyem. Őt itt helyben agyonverik, engem pedig csak utána visznek magukkal.
– Menjen innen, ha jót akar magának! – szólalt meg a jobb oldalamon álló férfi. Már épp nyitottam volna a szám, hogy szóljak az idegennek, hallgasson rájuk, legalább kettőnk közül valaki túléli, amikor a bal oldalamon lévő megszorította a kezem, én pedig fájdalmamban felszisszentem.
Alig egy pillanat múlva furcsa, morgó hang töltötte be a teret. Már-már azt hittem, hogy egy autó berregését hallom, de rá kellett jönnöm, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A hang a fekete kabátos férfiból jött.
– Nem ajánlom, hogy felvegye most a telefonját, uram – szólalt meg újra a jobbomon lévő. – Mi több, szeretném, hogyha ideadná.
Nos, azt meg kellett hagyni, hogy ezek az emberrablók megválogatják a szavaikat.
– Nem szeretnénk mi sem és azt hiszem Ön sem, hogyha Angela Hobson kisasszonynak valami baja történjen.
Angela Hobson… Mi?!
Hát igen, teljesen ledöbbentem, hogy tudják a nevem. Azt hiszem te is ledöbbentél a monitor előtt. A ne legyen bajom rész pedig baromság volt. Épp az imént képeltek fel. (Tudom, a baromság szót igazán kihúzhatnám a szövegből, egy leendő tanárnő nem beszél így, de akkor is!)
– Nincs nálam semmiféle mobil – a hang már nem csengett olyan lágyan és bizalomgerjesztően, mint korábban. Volt benne egy bizonyos fokú vadság.
És ezt nem csak én vettem észre. A két oldalamon álló férfiak szinte egyazon pillanatban hajítottak el a kezükből (nem viccelek, szó szerint nekivágtak a falnak, amitől egy kissé megnyekkentem), előkapták a fegyvereiket, ezután már csak a lövések hangját majd sikolyokat hallottam.
A fájdalomtól összeszorult a szemem, és nem is mertem kinyitni. Nem akartam látni, hogy mit tesznek azzal a szerencsétlennel, aki volt olyan ostoba, hogy a segítségemre siessen.
Amikor kezdett belső világom visszaállni szédelgő fázisból a rendes állapotába, megfordultam, és a fal mentén próbáltam lábra állni. (Nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt a filmekben eljátsszák a hősnők, nekem elhiheted.)
Kétszer is visszazuhantam a fenekemre, ami annak ellenére is, hogy eléggé ki van párnázva, fájdalmas volt.
Lassan elhaltak a sikolyok, helyette furcsa szörcsögést kezdtem el hallani, amit gurgulázó hangok kísértek. Abban a pillanatban nem akartam tudni, hogy vajon honnan jöhetnek, a cél az volt, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan.
Négykézláb mászva, nem törődve a harisnyám és a térdem épségével elkezdtem kúszni a földön. Ha már felállni nem tudok, legalább haladjak valamerre.
Nem jutottam sokáig, pár kúszás után megszűntek a hangok, ruhasuhogást lehetett hallani, majd felém közeledő cipők kopogását. Amik fura mód, de csak egy emberhez tartoztak.
Megálltam és guggolásba tornáztam magam úgy, hogy csak az egyik lábamra támaszkodtam. Ha már mást nem tudok csinálni, legalább kirúgom alóla a lábát.
Zihálva szedtem a levegőt, a megrázkódtatástól patakokban folyt rólam a víz.
– Kérem, nyugodjon meg – szólalt meg a tőlem pár lépésnyire álló férfi. – Már nem fogják magát bántani.
A szemeim csészealj méretűre tágultak, és fokozatosan az idegen felé fordítottam a tekintetem. A fekete kabátos férfi állt ott.
Nem bírva a kíváncsiságommal a háta mögé sandítottam, amit szerintem akkor igyekezett eltakarni azzal, hogy leguggolt mellém, és széles kabátját szétterítette, de sípoló lélegzetemből rájöhetett, hogy a teljes látványt nem sikerült eltakarnia.
Mögötte a testek furcsa szögben feküdtek a járdán, a kocsin pedig a visszaverődő sárga lámpafényben semmivel össze nem téveszthető foltok éktelenkedtek.
A kocsin… vér volt. Rubinvörös vér.
Ezek után fogalmam sem volt, hogy mivel jártam jobban. Azzal, hogy a férfi megmentett, vagy inkább azokkal a fickókkal lettem volna jobb helyzetben, akik tudták a nevem és úgy akartak elrabolni.
Halk káromkodást hallottam, miközben igyekeztem egyszerre sikítani, és ülő helyzetemben védelmezően hadonászni a karjaimmal. Szánalmasan festhettem, és úgy is éreztem magam, de jobb híján ezzel kellett beérnem.
– Nyugalom, csss.
Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy a fene sem fog csendben maradni, de mint egy rossz lemezjátszó csak a sikoly jött ki a torkomon, más nem.
A fekete kabátos egyre közelebb jött, és mielőtt leguggolt volna hozzám a kalapját lekapta magáról és a járdára dobta.
Ezzel felfedte az arcát, és nekem abban a pillanatban végem volt. Mármint nem attól, hogy megölt. Nem. De a férfi nemnek olyan tökéletes példánya volt, hogy elakadt a hangom (ő persze ezt természetesen mással magyarázta, de erről majd később).
A haja a válláig ért, legalábbis úgy gondoltam, hogy a válláig ért, mert a nagy részét eltakarta a kabát gallérja, az arcát és a szemeit azonban tökéletesen láttam.
Igazi modell arca volt, és arra tippeltem, hogy emögött a teste sem sokkal marad el.
A gyenge megvilágításban is látszott, hogy a bőrének van egy kis barnás színe. Az állán rövid borosta volt, amit azt hiszem szándékosan hagyhatott meg, mert az arca többi része makulátlanul tiszta volt.
De ami főként magára vonta a figyelmem, az a szeme. Lehetetlenül kék volt, és meg mertem volna rá esküdni, hogy minden egyes másodperccel, amit azzal töltök, hogy abba a gyönyörű szempárba nézek, egyre világosabb lesz, először jégkék, majd teljesen fehér.
– Aludj szépen, Angela. Nyugodj meg, senki sem fog bántani. Te ebből az egészből nem fogsz emlékezni semmire.
Nos, azt hiszem, ezután gondolni lehet, hogy mi következik. Amint kimondta az utolsó szót, a fejem oldalra billent, én pedig nyugodt álomba szenderültem, amiben nem szerepeltek emberrablók, sem pedig furcsa szögben álló holttestek, a kocsi szélvédőjén szétkenődött vérről nem is beszélve.