Főoldal » Cikkek » Novellák » Novellák

Védtelenek (novella)
VÉDTELENEK

 

A levegő egészen kellemes volt, langyos, tökéletes nyári idő, amin az ember nem olvad el cukor módjára, és amin akár azt is hihetnénk, hogy nem történhet semmi rossz. Pedig igen, mert a felszín alatt ott lappangott a félelem valamitől, amit nem tudunk irányítani. Ez pedig maga a halál.
Az előttem lévő férfi ráérősen lépkedett a széles járdán, miközben mellettünk négy sávon kocsik tömkelege zúgott el. Szinte vidáman lóbálta maga mellett irodai táskáját, és egyik ujjával kapaszkodva zakójába átvetette azt a vállán, hogy ne melegítse annyira a karját. Mellette és mellettem is alig pár ember ment el, de azoknál nem lehetett észrevenni ilyen hangulati kiugrást, mint ennél a férfinál. Ők csak maguk elé meredtek, egyesek beesett és fáradt szemekkel, látszott rajtuk, hogy már napok óta nem aludtak, mintha nem akartak volna egyetlen pillanatot sem elvesztegetni abból az életből, ami még megadatott nekik.
Az előttem menő férfiról lassan rám is áttelepedő vidámságot, amiben kezdtem magam úgy érezni, mintha valami ragadós nyálka lenne, ami fokozatosan szétfolyik a testemen, váratlanul megzavarta valami. Valami, ami talán másnak nem szúrt volna szemet, de nekem igen, mert már öt perce figyeltem őt – nevezzük Tomasnak –, és most valami megváltozott lépéseinek ritmusában és annak ruganyosságában.
Egy pillanatra mintha megtorpant volna, majd olyan mozdulatot tett a lábával, mint aki épp készül megbotlani. Az egész egy pillanat műve volt, és a férfi összeesett. Az alig pár másodperce elkeresztelt Tomas a szemem láttára csuklott össze és halt meg.
És hogy mit éreztem? Semmit. Vagy talán mégis… egy kis szánalmat. A férfi kezdte magát jól érezni, és éppen abban a pillanatban, éppen azon a napon, amikor valami nagyon jó és pozitívum történt vele, meghalt.
Azt mondják, hogy az elnevezett emberek halála jobban fáj. Nálam nincs így… bár nem is igazi nevet adtam neki, inkább csak egy elképzelt nevet, hogy ne úgy emlegessem folyamatosan, hogy „A férfi”.
Még utoljára végignéztem rajta, a kicsavarodott testén, ahogy a táska, amit korábban vidáman lóbált, ott hevert a kezétől húsz centire, mintha bármelyik pillanatban felkaphatná és azt mondhatná, hogy nem történt semmi baj, csak megcsúsztam. De nem teszi, mert halott. Hallottam a távolban az eltakarító kocsi semmivel össze sem hasonlítható hangját, és ebben a pillanatban úgy véltem, hogy ideje távozni. Vetettem egy utolsó pillantást a testre, majd átlépve azt folytattam az utamat haza.
Pár rövid lépés után megállapítottam, hogy mennyire igazam volt az Eltakarítókat illetően. Tényleg az a kocsi volt az, a maga fekete színével, melyen sárga betűkkel állt, mint a tűzoltó autóknál, fordítva, hogy ELTAKARÍTÓK. Így, nagy betűvel, mintha nem lett volna elég hallani őket, még látni is kell azt a borzalmat és elképzelni, amit jelentenek. Ők azok, akik eltakarítanak… minket. Ha összeesünk az utcán, mint Tomas vagy ha a lakásunkban szintén hasonló módon elhalálozunk. Akkor ők jönnek és elvisznek minket – vagyis akkor már üres porhüvelyünket – valahová, amiről senkinek fogalma sincs, hogy milyen hely, csak van.
Ahogy mindezt végiggondolom, furcsa érzés kerített hatalmába, rám borult, mint valami lepel. Hasonló volt a korábbi érzéshez, amely a férfiról telepedett át rám, de ez nem pozitív volt. Ez beburkolt, tökéletesen légmentesen, és mintha fokozatosan szorított volna össze belülről. Kétségbeesés semmiképpen sem lehet. Az az érzés megszokott, naponta érzem, mióta csak az eszemet tudom, és a többi ember is ugyan úgy érzi az óta a nap óta, mióta mindenkinek a sorsa megváltozott.
Dédanyám régi naplójában olvastam arról az időről, amikor nem éltünk ekkora félelemben, amikor a halál nem volt ennyire a mindennapi életünk része. Amikor még az ember merte élvezni az élet apró örömeit, mert tudta, hogy van azon tovább is, hogy munka és létszükséglet.
Ma viszont már nem merünk remélni, nem merünk örülni, nem tudunk élni. Az óta a bizonyos nap óta…
És mi volt akkor? Az emberiség ítéletnapja.
Egy csoport tudós, akik azt hitték, hogy meghatározhatják a világ menetét, kifejlesztettek egy gyógyszert, ami az egész emberiséget halhatatlanná teszi, és próbaképp először egy várost, majd a sikerességen felbuzdulva az egész világot bepermetezték. Bejutott a levegőbe, a vízbe, az élőlényekbe… belénk. Később ők maguk is belátták, hogy várni kellett volna.
Az emberek kigyógyultak a betegségekből, még az olyanból is, mint a rák és egyéb halálos betegségek, azonban nem ők rendelkeztek saját életük felett. Igaz, ez korábban sem volt így, de akkoriban még az ember tudott beteg lenni és tudta, hogy vagy balesetben hal meg, vagy pedig végelgyengülésben. Most? Az emberek spontán módon összecsuklanak az utcán és nekik ott végük van. Egészen a pici babától, aki éppen most teszi meg az első lépéseit, egészen harmincöt éves korig megtörténhet ez. Az emberek biológiai órája egyszerűen felmondja a szolgálatot és kész. Harmincöt feletti korba az utóbbi negyven évben nem dokumentáltak túlélőt.
A tudósok ezután újra elkezdtek dolgozni, azonban másodjára már azon, hogy visszaadják a régi életünket, de ez egyelőre nem sikerült. Ők maguk is folyamatosan spontán módon meghalnak, helyükbe új kutató lép, azonban azt sem tudni, hogy az új illető meddig lesz ott és mennyit tud segíteni.
Az emberiség az élet feletti hatalomvágya közben halálra ítélte önmagát.
És ez most is így van, mert nem elég az, hogy kevés a világon az ember az elhalálozások miatt, a nők még kevesebb gyermeket vállalnak. Mert őszintén, ki akarja azt megkockáztatni, hogy az alig pár éves gyermeke a szeme láttára essen össze és haljon meg? Senki. Viszont vannak olyanok, akiknek bár talán még lenne idejük, önkezűleg vetnek véget életüknek, mert azt vallják, hogy az életük felett ők maguk rendelkeznek, és nem egy felsőbb hatalom, aki – hasonlóan görög mitológiai moirákhoz – gondol egyet és hirtelen elvágja életed fonalát, akár valami marionett bábunak.
Hirtelen újra végigömlött a testemen az a furcsa, jeges érzés, és kiszakadtam korábbi gondolataiból, újra vissza a jelenbe, ahol a hőfokjelzők szerint még mindig a korábbihoz hasonló huszonnyolc fok uralkodott, én mégis megborzongtam.
Mögöttem halk hangokat hallottam, amik azt bizonyították, hogy az Eltakarítók megkezdték sürgős munkájukat. Az előttem lévő épület tükröződő felületén láttam, hogy egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak elkezd kotorászni Tomas táskájában és amint megtalálta, amit keresett, lehúzta ezüst színű kommunikátorán a személyigazolványt és bejelentette a központba egy újabb élet elvesztését. Látszott, hogy számára ez pusztán rutinfeladat, és semmi érzelmi megrendüléssel nem jár. Ezt látva újra elgondolkoztam.
Ennyi lenne egy emberi élet? Egy személyigazolvány, amit lehúznak egy ezüst ketyerén és bejelentik, hogy meghalt. Talán pár ember gyászolja, de teljesen elbúcsúzni nem tud tőle. Egyik nap még megy munkába, a másik nap már nem.
Ahogy közelebb léptem az épülethez, aminek felületén néztem a mögöttem zajló jelenetet, egyre jobban kirajzolódott benne a saját arcom, mígnem olyan közel értem, hogy teljesen ki tudtam rajta venni vonásaimat.
Kissé szögletes arcom volt melyet hosszú, aranybarna haj keretezett. A homlokom kicsit magasabb volt az átlagosnál, de oldalfrufruval igyekeztem leplezni. Az arcbőröm hófehér, tökéletes kontrasztot alkotott feszült, meggypiros ajkammal. Régebben talán azt mondták volna rá, hogy szinte dacosan áll, most azonban ez az érzelemnélküliség jele. Igen, még önmagamnak is bevallom, hogy Marise ’’Egy egy érzelemmentes nő.
Ahogy bámultam magam és a nevemre gondoltam, rájöttem arra, hogy nem csak az érzelmeket vették el tőlünk az évek során, hanem a saját életkorunk titokban tartásának jogát is. A ’’Egy arra utalt, hogy huszonegy éves vagyok. Nem tudom miért, vagy hogyan lett ez a megkülönböztetés, de egy idő után a felsőbb hatalmak úgy döntöttek, hogy megfosztanak a családnevünktől is mondván, már úgy sincs senkinek családja, így az egy évben születettekből csináltak egy „családot”. Az emberiség kicsiny növekedése miatt pedig nincs egy évben két ugyanazon nevű személy. Erre odafigyelnek, így nincsenek adati keveredések. Ha pedig valaki meghal, akkor a nevét visszaregisztrálják a választható nevek adatbázisába. Ilyen egyszerű… és ilyen borzalmas dolog.
Halkan felnevettem, majd a magam számára is idegen hangra ráncba szaladt a szemöldököm. Csak bámultam a tükörképem, és éreztem, ahogy belülről még erősebb lesz a szorító érzés, ezzel szemben fájdalmamban nem kiáltani akartam, hanem nevetni.
Majd még mélyebb árkok szántották fel az arcom, amikor egy újabb gondolat tolult az eddig is nagy adat információ mellé, ami hirtelen felgyülemlett bennem. Miért pont most gondolkozom el ezen? Talán mert életemben először látok valakit, aki így összeesett pont a szemem láttára? Eddig csak az ellenkező oldalon láttam, hogy összeesett volna valaki, vagy esetleg mögöttem hallottam, az utcán haladó tömegben, de előttem még soha senki nem halt meg. Én pedig egyszerűen átléptem a holttestét, utána pedig végigpörgettem a fejemben az elmúlt húsz év keserűségét. Azt a kérdést azonban nem tettem fel magamnak, hogy én miben vagyok jobb bárki másnál? Ugyan úgy átléptem azt az embert, nem vártam meg az Eltakarítók megérkezését.
Legszívesebben rátenyereltem volna a saját tükörképemre, de egy sürgető érzés nem hagyott rá időt. Valami belül egyre jobban indulni akart, nem akarta, hogy tovább időzzek ezen a helyen. A puha földet akarta a testem maga alá, a fű éles zöldjét akarta látni a szemem és a felhők színpompás kékjét. Sosem történt még velem ilyen. Ráadásul megmagyarázhatatlan jó érzés kerített hatalmába.
Ezután, mint valami őrült, elkezdtem futni az úton, az emberek pedig utánam néztek, ugyanis egy kosztümben és alacsonyabb magassarkúban rohangászó nő látványa eléggé felkeltette a figyelmüket. Talán még más is… az arcomra kiülő egyre szélesebb mosoly, ami szinte szétrepesztette mindig feszült ajkaimat. A kifejezés új volt, az izmok játéka is új volt, és minduntalan vissza akartak állni a már jól megszokott, berögzült formába, de mégsem sikerült.
Lábaim a legközelebbi park felé vittek, ahol alig tudtam megállni, egy éppen utamba kerülő padnak nekiütközve sikerült lefékeznem, és tekintve, hogy a pad alig fél méterre volt az úgy áhított puhaságtól, arra raktam rá a táskámat és a cipőmet.
Miután mindezzel végeztem, rásétáltam a fűre, megmozgattam rajta a talpam, majd kitárt karokkal a felhők, a nap felé fordítottam a pillantásomat. Életemben először éreztem, hogy szabad vagyok, majd egy újabb szorítás ráébresztett arra, hogy talán utoljára.
A belsőm összeugrott, a szívem ritmustalanul kezdett el kalapálni, én pedig lassan térdre estem. Külső látványra akár azt is mondhatták volna, hogy csak simán leereszkedtem, mint ahogy korábban Tomasnál sem lehetett volna semmit sem észrevenni, ha nem figyeltem volna jó ideje. De én tudtam, hogy a lábaim bár lassan, de önkéntelenül csuklottak össze alattam.
A szemem tágra nyílt és akkor már tudtam, hogy Tomas miért lehetett olyan boldog.
Vajon ő tudta? Valahogy megérezte ő is, hogy miért lett hirtelen ilyen szokatlanul vidám?
Mert én rájöttem alig két másodperccel ezelőtt. Kezeimmel végigsimítottam a füvön, karjaim végül a testem mellett állapodtak meg. Utolsó erőmből oldalra dőltem és a hátamra hengeredtem, hogy bámulhassam még egy kicsit a felhőket.
Sokat olvastam róla, hogy régen az emberek puszta kedvtelésből kifeküdtek a szabadba, és ezeknek a fehér, égi pamacsoknak az alakját figyelték. Nem tudtam, hogy ehhez kell-e valami képesség, de én is meg akartam próbálni.
Sikerült.
Legalábbis azt hiszem. A sok pamacs közt egy madarat vettem észre. Szárnyai V alakba dermedve közeledtek felém, ahogy a szél egyre jobban irányomba fújta.
De ez az alakzat is kezdett egyre jobban elmosódni, lassan az ég kékjét átvette valami furcsa, halott szürke, végül a teljes sötétség.
Az utolsó gondolatommal áldottam a sorsot, amiért akkor kellett ennek történnie, amikor még nem találták meg az ellenszert. A halálom így nyugodtabb volt. Tudtam, hogy nem hagyok magam után senkit, aki szeretett volna, senkit, aki gyászolna, és terveimmel ellentétben egy gyereket sem, aki kérdezgeti majd szüntelenül, hogy hol van a mamája. Csak önmagamat, az eddigi egyhangú, sivár életemet.
Rájöttem, hogy az, amitől eddig féltünk, megváltás volt. Ez az utolsó pár másodperc volt az élet, nem az elmúlt huszonegy év, amit leéltem.


Kategória: Novellák | Hozzáadta:: Angyal (2012-09-23)
Megtekintések száma: 497 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]