Főoldal » Cikkek » Kisregények » A Kárhozott érintése

A Kárhozott érintése 1. fejezet

A Kárhozott érintése


1.

Gyenge szellő fújdogált az utcákon, jólesően hűtve az ember arcát ezen a meleg, nyári estén. Így fél órával kilenc előtt már nem sokan járkáltak a szabadban. Az este a fiatal suhancoké, akik féktelenül buliznak valamelyik diszkóban, vagy részegre isszák magukat a legolcsóbb piát ígérő bárban, utána pedig ordibálva kirontanak az utcákra törve-zúzva, bunyólehetőséget keresve. Többnyire. Persze ez nem általános megállapítás, de a legtöbb fiatal srác kalandvágyó.
Legszívesebben Alana is leitta volna magát, de tudott jobb megoldást is háborgó szívének lecsillapítására. Keres valakit magának, akit meg tud ölni, és talán jobb lesz a lelkének.
És talán mások lelkének is – gondolta magában kisebb iróniával –, hisz tovább rendelkezhetnek vele.
Sokszor elgondolkozott azon, mit művel ő a világban. Talán jobb lenne, ha nem is élne. Mínusz egy megkeseredett lélek a Földön. De aztán mindig figyelmezteti magát, mint ahogy az előbb is, azzal hogy az utcákon jár, mennyi jót tesz. Mennyi jót tesz az emberiségnek pusztán csak azzal, hogy öl. Akármennyire is furcsán hangzott, de a gyilkosságokkal segít. Megment másokat.
Az éremnek nem csak ez a hasznos oldala, hanem egy másik, kevésbé jó és tiszta szemszöge is létezik. Az életben talán a kivégzéseknek van a legnagyobb árnyoldala. A hatalmas lelkiismeret-furdalás, amit utána érez. A tanúk arca, amikor meglátják, mit tett, miközben valójában mégsem tudják, mi zajlott le előttük. Rásütik, hogy gyilkos, és ez fáj. Felér egy arcon csapással. Pedig belül tudja, hogy az ő érdekében cselekszik, és legszívesebben világgá kürtölné mindazt, amit tud.
De a lelkiismeret-furdalások közepette újra s újra eszébe jut, hogy őt erre teremtették. Nem arra, hogy gyerekeket szüljön vagy, hogy meghaljon egy szerető férj oldalán. Ezerötszáz évvel ezelőtt elvették tőle ezt a lehetőséget, Alana pedig lassan minden reményét is elvesztette már. Hiszen kinek kellene ő, egy olyan nő, aki a gyilkolásban leli örömét?
Ha csak a kezeire tekint, ez mindig az eszébe jut, hogy ő ölt… megölte a saját testvérét. Egy gyilkos, aki nem ismer kegyelmet. Erre született, az volt a sorsa, hogy Erisz elátkozza. Más mi lehetett?

Mélázásából egy sikoly szakította ki. Éles pengeként hasított át a szinte csöndes utcákon. Olyan sokáig koptatta ismét a város aszfaltját, hogy besötétedett, a járdát már csak a lámpák világították meg.
Egy nőt látott, aki a távolban épp az ellenkező irányba futott el, kezében szorosan tartva a kézitáskáját, mintha abban kapaszkodna, cipősarkai egyre gyorsuló kopogása visszhangot vert a kihalt úton. Rohant, nehogy véletlenül is a baj közelébe kerüljön, és segítenie kelljen!
Ez a probléma a legtöbb emberrel. Ha segíteni kell, akkor futnak, mint a nyulak. El, minél messzebbre. Csak később gondolkoznak el a tettükön, mikor már hosszú ideje mardossa szívüket belülről a bűntudat. Aztán amikor a hírekben meglátják az áldozat képét és a helyszínt, elgondolkoznak: vajon megállíthattam volna a támadót? Mit tehettem volna? Mit kellett volna tennem?
De a választ már sosem tudják meg.
Amikor viszont hasonló helyzetbe kerülnek, elvárnák másoktól, hogy a segítséget. Pár napja Alana látott egy férfit, aki elmenekült egy ilyen helyzetben. Egy lányt megtámadtak a Lelketlenek, és még csak meg sem fordult a fejében a segítség gondolata. Eliszkolt az ellenkező irányba. Másnap őt találta egy Lelketlen karmai közt.
Nagy volt a kísértés, hogy esetleg ne mentse meg. Visszagondolt annak a szerencsétlen lánynak a kiáltásaira és, hogy mennyire remegett a félelemtől, miközben a kórházba vitte. De nem. Ő ezt nem kívánja senkinek. Nem süllyed le a szintjére azzal, hogy magára hagyja. Inkább segített neki, ahogy most is teszi majd.
Futásnak eredt az élesedő sikolyok irányába. Fekete sportcipője alig hallatott zajt, ahogy nekiütődött a földnek, hogy onnan újra lendületet vegyen a következő lépéshez. Hosszú kabátját menetközben kioldotta, feltárva ezzel kisebb penge-arzenálját, ami az övébe volt beledugva; a többi fegyverét a pisztolyával együtt otthon hagyta, kivéve azt a kardot, amit egy szíj segítségével a hátára erősített. Ez jó lesz majd a fejek lecsapásához. Inkább közelharchoz készült. Ma tombolni akart, nem elég pár golyó a fejbe, ami majd lelassítja a támadóit, hogy utána könnyűszerrel elválassza testüktől a fejüket. Nem… most közelharcot akart. Hallani akarta, hogy a kezében lévő penge átszeli a szöveteket. Ha már az érintésével nem érzékel semmit, az erejével tudja, milyen nehéz megtenni. Bele akarta mártani a pengéjét egy pár Lelketlenbe.
A sikátor bejáratához érve a hosszú, fekete kabátját rádobta egy kuka tetejére. Ha a ruhája esetleg véres lenne, maradjon valami, ami még talán tisztának mondható rajta. Nem hiányzott neki, hogy valaki véres ruhája láttán sikoltozni kezdjen.
Óvatosan, az árnyékos részben haladt leendő zsákmányai, és a szerencsétlen áldozatuk felé. Fekete ruhája beleolvadt a sikátor sötétségébe.
Tisztán látszódott, ahogy két férfi egy védtelen nő fölé hajol. Az az élvezet, ami az arcukon látszódott... Undorító volt. Nincs rá jobb szó. Ez az arckifejezés még jobban feltüzelte a dühét, amely forró lángként terjedt szét benne, s árasztotta el a tudatát, hogy másra se tudjon gondolni, csak az ölés élvezetére.
– Hé, fiúkák! – kiáltotta el magát, ezzel magára vonva a két férfi pillantását. – Sosem mondta anyukátok, hogy nem szabad a gyengébbel játszani? – kérdezte gúnyosan.
Kezét az övére csúsztatta, és marokra fogta két kedvenc tőrét. A hideg fémpengék szinte mintha a keze formájához lettek volna alkotva, Lana pedig úgy markolta, mintha hozzánőttek volna. Mivel a tapintásával nem érzett semmit, addig szorította őket, ameddig bele nem vágtak a tenyerébe, hogy a fájdalom halovány szikrája végig nem cikázott a karjaiban.
A két férfi eldobta magától az erőtlen női testet. Halk puffanással esett le egy szemétkupacra, eszméletlenül. Még szerencse, hogy eddig nem sikerült ellopni a lelkét.
Ha elkésik, akkor az asszonyra is halál várt volna, mert már ő is az ellenség táborát bővítené, és ezt a luxust nem engedhette meg magának. Ha viszont az átváltozás már megtörtént volna, átkozná magát az összes szitokkal, amit az elmúlt évszázadok során megtanult. Minimum egy hétig ki tartott volna a szótárából.
A két férfi szintén előkapta saját késeit. Míg az egyik magasabb volt, fekete hajú és látszott rajta, hogy sokat jár edzeni, a másik közép alacsony és sokkal gizdább. Halandó életében talán még jóképűnek is mondhatták aranyszőke hajával, de az emberségét mostanra már teljesen elvesztette.
Ezek biztosan újoncok lehetnek – futott át Alana agyán a gondolat. A viselkedésük alapján legalábbis erre tippelt. – Sőt, a kések is elég kezdetlegesnek tűnnek. Ha okosabbak lettek volna, hoznak magukkal pisztolyt, vagy más, nagyobb hatótávolságú fegyvert – gondolta, majd egy pillanatra elszégyellte magát.
Ő is úgy viselkedett, mint egy pisis kezdő. Az élvezetet az áldozat és a saját élete elé helyezte. Nem hozott magával pisztolyt, de mit csinált volna, ha a másik két férfinél viszont van? Azért annyira ő sem gyors, hogy kikerülje a golyókat.
Minden a miatt a hülye sms miatt van!
Ellenségei üveges szemeikkel bámultak rá egy pillanatig, majd vicsorogva, mint a megvadult állatok, elindultak felé. Előreszegezett késsel szaladtak, Alana már előre kitalálva mozdulataikat leguggolt. A két lelketlen a levegőt kaszabolva kicsit megtántorodott, Lana pedig meglepődöttségüket kihasználva előrebukfencezett, és felállva gyorsan megpördült a tengelye körül.
Hosszú, fekete haja lófarokba volt kötve, és mint mindig harc során, egy csattal fogta fel. Most viszont érezte, hogy a haját tartó csatt megadja magát, és leesik a földre, a gumival összekötött súlyos fonat pedig belecsapódott az arcába. Ez így nem lesz jó… Már mondták neki, hogy hosszú hajjal nem lehet harcolni, de nehéz szívvel vált volna meg tőle. Mindig csak annyit vágatott belőle, hogy a derekáig érjen. Amikor még normális, emberi életet élt, a haja szinte a bokáját verdeste.
A Lelketlenek arca még jobban eltorzult a dühtől, és újra nekirontottak. Üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. A hangjukat többszörösen visszaverte a sikátor szűk, szinte kihalt területe.
Ha csak az egyikük támadt volna, akkor könnyedén hárítja a támadást az egyik kezével, a másik markában szorongatott tőrt pedig belemélyeszti a szívébe, utána pedig levágja a fejét a hátán lévő karddal. De mivel ketten voltak, nehezebb volt a dolga, kicsivel több munkát igényelt.
Mindkét támadást egyszerre hárította, és megpróbálta kicsavarni a kezükből a kést. Az egyik férfiéból sikerült is, messzire repült, az otthagyott üres sörös dobozok között landoljon. Természetesen a kisebbik, vékonyabb pasas kezéből sikerült kiütnie.
A nagyobbik tovább próbálkozott a lány lemészárlásával, különböző pozitúrákat vett fel, s döfött, de hiába volt látványos, Alana az összest hárította. Nem akarta még megtámadni a férfit, hiszen arra is figyelnie kellett, mit csinál a másik.
A szőke Lelketlen ekkor a kése irányába indult. Lana magában már szinte nevetni kezdett a hülyeségén. Ahelyett, hogy a társának segítene puszta kézzel, elindul a fegyvere után, amit újra kiüthet a markából.
A férfi, akinél még mindig ott volt a kés, újra felé suhintott, de Alana hátraugrott, hátával domborítva kikerülte a pengét, ami szinte alig öt centivel szaladt el a mellkasa előtt. Újra megindult a fekete hajú felé, aki hirtelen előhalászott egy hosszabb tőrt a háta mögül.
Ezt eddig hol rejtegette? – döbbent meg egy pillanatra a harcias lány.
További találgatásokra nem volt ideje, mert az ellenfele újra nekiindult. Alana egy pár lépést hátrált, de megelégelve a játszadozást megpördült a tengelye körül, ezzel kockáztatva, hogy talán megvágják a lábát. A jól vett lendületnek, és az erős ütésnek köszönhetően a penge kirepül a pasas kezéből, ugyanolyan sorsra jutva, mint a társa kése.
Lanának eszébe jutott, hogy nem csak ketten vannak a sikátorban. Próbált fülelni, a másik férfi vajon mit csinálhat. Meghallotta a nő nyögését, és azt, ahogy egy testet vonszolnak.
A kigyúrtabb fickó dühösen, szinte rávágott késével a lányra, aki újra hárította a támadást. Gyorsan le kell rendezni ezt a fickót, különben a másik még megöli a lányt!
Ellentámadást indított, a kezei követhetetlenül gyorsan jártak. Az adrenalin még jobban dolgozni kezdett benne, aminek hatására plusz energia árasztotta el a testét, valamint érzékelése és reflexe kiélesedett. Az ellenfele pedig egyre szaporábban vette a levegőt, kezdett kifáradni, míg a harcos csak most kezdett belelendülni az esti programjába, mely nála mindennapossá nőtte ki magát.
Mivel neki még mindkét tőre megvolt, könnyebben is tudott harcolni. Ellenfele egyik keze szabaddá vált, amit nem használt ki kellőképpen. Alana előre szúrt, sebet ejtve a férfi vállán, ám az alig érzett meg az egészből valamit. Egy pillanatra felszisszent, ahogy a súlyos izomkötegen áthatolt a penge, utána a vérzésen kívül semmi jel nem mutatta, hogy megsérült volna.
A sikeres támadáson felbuzdulva még elszántabban indult neki. A háta mögött hallotta a gizda pasas kárörvendő nevetését. A fekete hajú férfi is felfigyelt erre, ezért dühösen morogni kezdett, mint egy állat, aki védi a zsákmányát. Hiszen a másik magának akarja a lány egész lelkét, és ez valahogy nem tetszett neki.
Alana kihasználva a pillanatnyi gyengeségét, előreszúrt, és megforgatta a tőrt a szívében. Felnézve áldozata arcába látta, hogy annak üveges szemei kitágulnak. Élettelen tekintetébe nézve mégis egy kis érzést vél felfedezni, belül, mélyen. A férfi félt, és Lana tudta, hogy tőle. Ilyet még egyikőjük pillantásában sem figyelt meg. Furcsa érzéssel töltötte el a gondolat, hogy mégis van bennük valami emberség, és néha, ha megérzik a halál jöttét, talán felszínre kerül.
Túllépve kisebb döbbenetén lábával ellökte magától halott áldozatát. Ragacsos, vörös vére végigfolyt a lány tenyerében tartott pengén. Leengedte a kezeit, és minden egyes lépésére a földre pottyant egy csepp mély bordó folyadék, ahogyan elindult a másik ellenfeléhez.
A még sértetlen férfi az áldozata fölé hajolt, és a nő szívére helyezte a kezét. Hirtelen fény kezdett kiáramlani ujjai közül, bevonva vele a lányt. A Lelketlen egyre magasabbra emelte a kezét, eltávolodva az aszfalton fekvő alaktól, aki a föld felett lebegve várta, hogy kiszippantsák belőle az életet.
Alana futva érkezett meg a férfihoz, aki a várható Lélektől teljesen megrészegülve megfeledkezett a mellette zajló harcról. A lány nem tétovázott, átszúrta a Lelketlen kezét az egyik pengével felnyársalta. A pasas a fájdalomtól üvölteni kezdett, ahogy a torkán kifért. Az izzás abbamaradt, az eszméletlen test visszaesett a földre.
A kis gizda a kezével volt elfoglalva. Egy hatalmas lyuk tátongott a tenyere közepén, ezen keresztül nézett Alana elszánt, jadezöld tekintetébe. A lány habozás nélkül meglendítette jobb karját, és beleszúrta a férfi szívébe a tőrt. Ugyan úgy, ahogy az előző áldozatánál tette, most is megforgatta benne, nagyon lassan. Azt akarta, hogy még egyszer, utoljára érezzék, mennyire gyötrelmes, ha valakinek kifacsarják a szívét.
A vér lassan kezdett patakzani a kés mellett, Alana pedig furcsa tekintettel nézte. Élvezte a dolgot, nem tagadhatja.
Furcsa krákogás és hörgés hallatszott, és látta, ahogy a Lelketlen szájából szintén vörös folyadék bugyog fel.
Kirántotta belőle a fegyverét, mire a férfi erőtlenül rogyott térdre, és mint egy zsák, eldőlt. Leguggolt mellé, majd mindkét pengét beletörölte a férfin lévő sötétkék pólóba. Nem akarta, hogy a tőröknek bármi baja legyen, ezért mindig szinte azonnal megtette ezt az óvintézkedést. Ezek voltak a kedvenc tőrei. Remélhetőleg ma már nem lesz rájuk szükség.
Miután megtisztította a fegyvereit, beledugta őket az övébe, odament a lányhoz, hogy megnézze, milyen állapotban van. A pulzus kitapintására még csak kísérletet sem tett. Erisz átkának hatalma nagyobb volt, mint valaha képzelte volna; soha nem érezhet semmit a kezeivel, így azt sem tudta, hogy milyen valaki bőrének a tapintása, vagy milyen a nyaki ütőér lüktetése az ujja alatt… Csak a fájdalmat érzékelhette.
Odahajolt a nő orrához, hátha meghallja a gyenge szuszogását, és boldogan vette tudomásul, hogy még él. Tovább viszont nem foglalkozhatott vele, mert meghallotta a háta mögött az egyik férfi gyötrelmes nyögését.
Éledezni kezdtek.
Felállt, és hátra nyúlva kirántotta kardját a tokjából. Nagyon éles volt, hogy alig pár csapással le lehessen vele vágni egy fejet. A többi már csak azon múlik, hogy mekkora erővel sújt le.
Leengedett karddal odasétált az első áldozatához, és fentről nézett le rá. Megbökte a kard, éles végével a sebet, mire a földön fekvő fájdalmasan felszisszent. Valamit mormogott is az orra alatt, amit Alana nem hallott tisztán.
– Mondtál valamit? – érdeklődött csevegő hangon.
– Csak azt, hogy dögölj meg – nyögte ki a válaszát, majd felemelve a fejét köpött egyet a lány lába elé.
A fekete szépség gunyorosan elmosolyodott.
– Egyéb óhaj-sóhaj? Talán utolsó kívánság?
– Csak annyit mondok, hogy megjárod még – mosolyodott el zordan a Lelketlen. – Marius kiirt téged és a fajtádat is. Nem lesz hová menekülnötök. – Ördögi kacajba fogott volna, de a nagy levegővétel közben felnyögött a fájdalomtól, így hörgő köhögésbe torkolt a feltörni készülő nevetés.
– Nem tudom ki ez a Marius, de kezd elegem lenni, hogy az elmúlt néhány napban már semmi mást nem hallani, mint Marius így, Marius úgy. Szívesen találkoznék ezzel a pacákkal. És ha már ekkora arca van, miért éppen titeket küld? Miért nem jön ő maga, és dádáz el? – érdeklődött Alana negédesen. – Tudod, nem hiszek én ebben a Mariusban. Tuti, hogy csak egy beszari a sok közül.
– Ne merd annak nevezni, te hülye ribanc!
– Óh, miért, mit teszel? – nevetett fel Lana. A lábával rálépett a férfi mellkasára, és könyökét a térdére támasztva kényelmesen elhelyezkedett. – Ha nem vennéd észre, még mindig nálam van a kard, és te a földön fekszel, egy sebből vérezve, a fejed sincs már sokáig a helyén – mutatott rá a nyilvánvalóra. – És azt hiszem, bocsánatkéréssel is tartozol. Egy jól nevelt férfi nem sérteget egy hölgyet. Habár – gondolkozott el látványosan – nem tudom, egy Lelketlent mióta lehet úriembernek nevezni.
A háta mögött szintén egy nyögést hallott.
Ó, tehát a másik is ébredezik.
– Hát, neked eddig tartott az életed – egyenesedett ki Alana, kardját a nagydarab férfi nyaka fölé emelte. – Komolyan nincs utolsó kívánságod? Vagy esetleg könyörgő szavak, hogy ne tegyem meg? A múltkor az egyik társad egy szép monológot előadott, csak kár, hogy nem volt benne sok átélés.
– Dögölj meg! – kiáltotta újra mély, morgós hangján.
– Előbb te – kiáltott Lana, majd lesújtott újra és újra. Mindaddig csapott, míg meg nem hallotta a penge  talajt súroló hangját, ahogy a kemény betonnak ütődött. Ekkor abbahagyta, és megszemlélte művét; a férfi feje különvált a testétől, szinte szabályosan.
Látszik, hogy már volt gyakorlata a fejnyiszálásban. Képes volt milliméter pontosan ugyanarra a pontra többször is ráütni, hezitálás és gondolkodás nélkül. Az első száz évben ez a művelet nehezebben ment. Sokkal több csapással kellett végeznie egy Lelketlennel, mert nem voltak szabályosak az ütései.
Még egy pillantást vetett a kifejezéstelen arcra, és megfordult, hogy másik áldozatához igyekezzen.

Rászorította a gizda nyakára a pengét, és a hajánál fogva felrántotta a fejét a földről.
– Ki az a Marius? – kiáltotta bele az arcába. Már nagyon idegesítette a titokzatos férfi. És az sem volt épp jó hatással rá, hogy az előbb kétszer is elküldték jóformán a pokolba, azzal a kedves mondattal, hogy „Dögölj meg”.
– Minek mondanám el? Úgyis levágod a fejem – sziszegte,miközben a szájából pedig újra felbuggyant egy kis vérbuborék.
– Csak a módja nem mindegy – mosolygott fagyosan Alana. – Hány szúrást akarsz a mellkasodba és egyéb érzékenyebb testrészedbe? Sőt, talán még azt is megfontolom, hogy kasztrállak. Esetleg… A nemesebbik feled nélkül akarsz távozni az élők sorából?
– Kegyetlen vagy – nyögte ki a szőke srác.
A lánynak legszívesebben kacagni támadt volna kedve.
– Miért, te nem, amikor elveszed mások lelkét?
– Az létfenntartás. Te élvezetből ölsz – vágott vissza.
Alana tudja, hogy a halálra váró újonc rátapintott az igazságra. Neki nincsen szüksége az ölésre, tökéletesen élhetne nélküle, de akkor az a csepp öröme sem lenne ebben a zord életben, amit egy pusztulásra ítélt Lelketlen szeméből távozó fény jelent a számára Élvezet bizsergeti meg minden porcikáját, valahányszor belenéz az üvegessé váló tekintetbe, és hallja az utolsó fájdalmas kiáltásokat. Semmi nem fogható ahhoz az örömhöz, de ezen felül van egy fontosabb dolog is, ami miatt ezt teszi.
A halandók védelme.
Ha nem harcolna minden áldott nap, akkor a Lelketlenek sorban irtanák ki az embereket, minden bűntudat nélkül. Régen, jó néhány századdal ezelőtt ezért kezdte el öldösni ezeket a mocskokat, azóta be kellett látnia, hogy régóta nem csak erről szól már a dolog. Viszont, ehhez semmi köze nincsen a földön heverő lénynek.
– Az is létfenntartás, amit én csinálok. Megmentem az embereket tőletek. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Ki ez a Marius?
– Nem – rázta a fejét. – Nem mondom meg.
– Oké, te akartad – mondta, majd nyugodt szívvel beledöfte a vállába a kardot. – Fáj? – kérdezte oldalra hajtott fejjel közömbösen, amikor meghallotta a srác fájdalmas üvöltését. Úgy tekintett rá, mintha egy ártatlan kisgyerek lenne, aki nem érti, hogy a földön fekvő miért kínlódik, mikor az égvilágon szinte semmi sem történt.
– Igen, nagyon! Hagy abba – kiáltott fel, miközben a földön vergődött.
– Csak akkor, ha megtudom, amit akarok – közölte vele Alana újra az alkut.
– Ne ölj meg, és elmondom.
A harcos amazon cicegve megrázta a fejét.
– Ilyen alku nincs. Infó, egyenlő gyors halál. Ha nem köpsz, az egyenlő a lassú, fájdalmas halállal. Nos?
– Marius egy majdnem ötszáz éves Lelketlen. Most ő irányítja a közelben élőket. De ennél többet nem tudok róla. Rád viszont nagyon pipa, mert gyilkolod az embereit.
– Hol a rejtekhelye Mariusnak?
– Nem tudom – vágta rá habozás nélkül.
Alana felemelte a kardot, készen arra, hogy újra belemélyessze az ellenfelébe, mire az panaszosan felkiáltott.
– Nem hazudok, esküszöm! Mobilon tartjuk vele a kapcsolatot, nem tudok róla semmit!
Alana tapasztalatai alapján az ilyen beszari alakok, mint ez, még a saját anyjukat is eladnák az életükért cserébe. Jelen esetben a férfi a mondhatni szenvedés nélküli halálért áldozott volna fel mindent.
– Oké – veregette meg Lana a pasas arcát. – Jó kisfiú voltál és köptél. Ígérem, hogy megpróbálom gyorsan lenyiszálni a fejed.
– Kérlek, ne ölj meg! – kiáltott fel. – Még hasznos lehetek! Tudok neked információt szerezni, csak ne ölj meg, kérlek! – könyörgött neki a férfi.
– Nem most jöttem le a falvédőről – mondta gúnyosan Alana. – Azt hiszed, hogyha meghagynám az életed, nem árulnál el ugyan úgy, mint ahogy az előbb ezt a Mariust? Az olyan tetű alakok, mint te, nem érdemelnek kegyelmet, akármennyire is kérik.
A Lelketlen szólásra nyitotta a száját, de ahhoz már nem maradt ideje, hogy hangot is kiadjon. Alana azonnal lesújtott a kardjával, átvágva a hangszálait, mindaddig, míg el nem érte a betont.
Lehajolt hozzá, valami olyan helyet keresve, ami még nem volt túlzottan véres. A nadrágját épp megfelelőnek látta. Beletörölte a pengét, és felegyenesedve belecsúsztatta a tokjába.
Még mindig nem tudott megpihenni. Odament a lányhoz, újra ellenőrizte, hogy lélegzik-e, majd előkapta a telefonját. A mentők számát tárcsázta, és elmondta nekik a helyszínt. A telefonszáma lenyomozhatatlan volt, a nevét pedig nem adta meg a beszélgetés közben akármennyire is kérdezték, így talán nyoma sem marad, hogy ott járt.
A két lelketlen teste hamarosan eltűnt, nem maradt semmi más, csak az emlékük Alana, és talán ennek a szegény nőnek a fejében, aki a földön feküdt.
Kisétált a helyszínről, felkapta a kabátját, és az egyik közeli utcához sietett. Elbújt a sarkon lévő üzlet mögött, onnan figyelte a sikátor bejáratát, nehogy bárki betegye oda a lábát, ameddig meg nem érkeznek a mentők.
A közelben egy pár sietett el, egymás kezét fogták és nevettek. A fiú egy pillanatra megállt, és maga felé fordítva a lányt egy csókot nyomott a szájára. Alanát furcsa sóvárgás fogta el a látványukra.
Hát erre vágyna ő is? Egy gyilkos? Egy ilyen nyálas szerelemre, hogy sétálnak az utcán nevetgélve, majd megállnak egy pillanatra, hogy csókolózzanak?
A válasz egyszerű volt: igen. Erre vágyott. Hogy valaki szerelemmel szeresse.
Kárhozott társai szerették őt, és voltak barátai is, akik igaz, néha furcsállták a természetét, de elviselték őt a sótlan humorával és gyilkos ösztöneivel együtt. A legjobb barátja is egy halandó lány volt, akit még régebben megmentett a Lelketlenektől. Egy férfit elkaptak, aki ordítozva vergődött a karmaik közt, ő pedig hezitálás nélkül berohant a sikátorba.
Alana ezt észrevette, és azonnal a segítségére sietett. Később szerencsére nem kellet neki elmondania semmit, mert a lány nem emlékezett a történtekre. Alana pedig úgy gondolta, jó ez így. Nem tudta, hogy hogyan reagálna rá. Legidősebb társát, Storrt irigyelte ebből a szempontból, mert volt egy kívülálló az életében, aki tudott róla és arról, hogy mit csinál.
De ő nem tudta elmondani Evelynnek, és nem is akarta. Egyszer viszont majdnem lebukott előtte, amikor a barátnője nála járt a lakásában, és észrevette a fegyvereket a szobájában. Botor módon elöl hagyta őket, hiszen nem várt látogatókat, aztán amikor a lány mégis betoppant váratlanul és hirtelen, azt sem tudta mit csináljon. Hosszas habogás után azzal indokolta, hogy a rendőrség egyik titkos osztagának dolgozik.
Félig-meddig igaz is volt, hiszen tényleg egy titkos „osztagban” harcol, csak a zsaruknak semmi köze sincs hozzá.
Eve – talán látszólag, talán ténylegesen –, de szinte azonnal elhitt mindent. Azt mondta, hogy nem árulj el senkinek, benne megbízhat. Eleinte lelkiismeret-furdalást is okozott neki, hiszen Eve a barátja, mégis titkolózik előtte, később viszont arra az elhatározásra jutott, hogy jól döntött. Ha a lány sokat tudna róla, a végén még elrabolnák és vallatni kezdenék, vagy súlyosabban bántanák.
Épp ezért nem tudta, mit kezd magával, ha megtalálja a lelki társát. Az utóbbi időben ez a gondolat is egyre több galibát okozott neki, hiszen az sms szerint elkezdődött. Mind az öten, akiket Erisz átka sújtott megtalálják az életük párját.
Szeretne szerelmes lenni, de olyan sok az ellensége, hogy féltené. Egy szerelmes nőnél talán csak egy szerelmes férfi a rosszabb, aki mindenáron meg akarja védeni azt, ami az övé.

Az utcát szirénák hangja töltötte be. Alana látta, amint leparkol a mentő a sikátor előtt, és megnyugodva elindult. A lány már biztonságban lesz, jó kezekben.

Abban bízott, talán talál egy másik Lelketlent, ezért úgy tervezte, hogy még egy pár órát kint marad az várost járva, és figyel.
Befordult a sarkon a következő utcába, ahol egy kocsiból épp egy öt év körüli kislány szállt ki az egyik emeletes ház előtt. A barna fürtös lányka azonnal ugrálni kezdett a járdán, mialatt az anyukája a nyitott ajtónál ült és beszélgetett a sofőrrel. A kislány mosolygott, és apró gödröcskék jelentek meg imádnivaló, telt arcocskáján.
Lana egyre közelebb ért a pöttöm gyermekhez, aki a kocsi előtt úgy egy méterrel rosszul ugrott, és elesett.
Szaporábban szedte a lábait, hogy minél hamarabb odaérjen a kicsihez, aki halkan szipogott és hüppögött.. A hajából kihúzta a hajgumit, és megrázta a fejét, hogy kissé hullámos fürtjei elrendeződjenek a hátán. Így a kabát alatt átsejlő vállára vetett kard tokját a hajzuhataga eltakart.
A kislány elkezdett felállni, apró kezeivel felnyomta magát ülő helyzetbe, és úgy figyelte a lábán lefolyó vércseppet. Csúnyán felhorzsolta a lábát, de bátor volt, és nem kezdett el hangosan sírni.
Alana odament hozzá, megsimogatta a kicsi rövid haját, de ahelyett, hogy érezte volna a tincsek simaságát, de az idegvégződések semmit nem jeleztek. És ez fájt neki. Érezni akarta a kislány barna fürtjeit, ahogy az ujjai közé simulnak. Utoljára átváltozása előtt érezhette egy kisbaba bőrének simaságát, ezerötszáz éve, ami nagyon régen volt. Már nem is emlékezett arra, vajon milyen érzések futottak át rajta, amikor valamit kitapintott, megérintett.
– Nem lesz semmi baj. Odaviszlek a mamádhoz.
A kicsi szipogva bólogatott.
Vigyázva, hogy ne nagyon mozgassa a kislány fájós térdét az ölébe kapta, és elindult a kocsi felé.
A nő és férfi nagyon belemerültek egy téma boncolgatásába, alig figyeltek a pöttöm gyerkőcre és a vele közeledő holllófekete hajú lányra.
Még akkor sem hagyták abba az elmélyült beszélgetésüket, amikor Alana  megállt az anyósülés felőli oldalon, és halkan megszólította őket.
– Ki tudja, kié volt az a napló Alex! Lehet, hogy csak valami szerencsétlené a múltból, és semmi érdekes dolgot nem találsz benne. Sőt, talán a kutatásodhoz sem lesz semmi köze.
– Akkor miért érzem azt, hogy jó helyen kutatok? – hallotta meg Alana a mély férfihangot. Borzongás futott végig a gerincén, amit nem tudott hová tenni. Furcsán kezdte érezni magát. Az okát nem tudta, csak… furcsa volt. Akárkihez is tartozott a dongó basszus, a lány sóvárogni kezdett utána, tudni akarta, hogyan néz ki a hang gazdája, de nem csak a külseje érdekelte, hanem minden. Az élete legapróbb történéseire is kíváncsi volt, szinte fájó vágyakozás kerítette hatalmába.
– Talán csak megtévesztett a szimatod.
– Mindenki életében el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor nem tud hallgatni az ösztöneire, igaz? – gúnyolódott a férfi. – Az, hogy te ezt megtapasztaltad, még nem jelent semmit.
– Örülnék, ha nem hánytorgatnád fel – vágott vissza sértetten a nő.
Alana a beálló csöndben megköszörülte a torkát, mire a kocsiban ülő nő felé kapta a fejét. A férfi arcát még mindig nem látta, csak egy sávot a szeméből, amit az egyik közeli lámpa megvilágított. Sűrű, fekete szempillákkal övezett szemhéja most le volt hunyva, Alana nem láthatta, milyen színű az írisze.
Legszívesebben rákiáltott volna, hogy nyissa ki a szemét, mert beleőrül a gondolatba, hogy nem e nélkül kell továbbmennie.
– Mi történt? – szállt ki a kocsiból azonnal a nő. Alana észrevette a hasonlóságot anya és lány közt. A kezében tartott gyermeknek is olyan sötét haja volt, mint a nőnek, és a szeme is hasonlított rá.
Az asszony középmagas volt, vékony testalkatú. A kezein látszott, hogy valami kevésbé megerőltető munkát végez. – Mit keres magánál a lányom? – kérdezte dühösen, és gyanakodva méregette a vele szemben álló lányt.
– Csak… elesett. – nyögte ki nehezen Alana és elfordította a tekintetét az autóban ülő titokzatos férfiról. – Ön nem vette észre, megvigasztalom. Csak segíteni akartam.
Életében nem kellett még ennyit mentegetőznie, de most szükségesnek érezte. A nő pillantása szinte azonnal megenyhült, és átvette tőle a szipogó kislányt.
– Sajnálom, hogy ilyen goromba voltam. Tudja, hogy van ez… ebben a városban éjszakánként már senkiben sem lehet megbízni.
Lana egy pillanatra elszégyellte magát, és amint szabad lett a keze összébb vonta magán a kabátot, és jobban meghúzta az övön lévő csomót. Nem akarta, hogy meglássák a szövet alatt rejtőző fegyvereket. A nő a végén még róla is azt hinné, hogy egy olyan alak, aki sikátorokban védtelen embereket öl.
– Hálás vagyok. A nevem Sarah – nyújtotta felé a kezét. A lánya fejét ráfektette az egyik vállára, a karjával átölelte a derekát. Vigyázott, nehogy hozzáérjen a lába a ruhájához.
– Örvendek – rázta meg a felé nyújtott jobbot mosolyogva. –Alana vagyok.
A kislány halkan szipogni kezdett, és valamit súgott az édesanyja fülébe. A nő szeretetteljesen rámosolygott a kislányra, és megpuszilta a fejét.
– Megyünk kicsim, megyünk – súgta vissza neki. – Köszönöm még egyszer – nézett rá Alanára. – Sajnálom, de mennünk kell. Lily már álmos, és be kell ragasztani a lábát is.
– De mami, azzal a dínós sebtapasszal! – hallatszott a kislány hangja.
– Igen kicsim, azzal – mosolygott rá Sarah a szipogó lánykára.
Odafordult a kocsi felé, váltott még pár szót a sofőrrel, majd újra Alana felé fordult.
– A barátom, Alex szívesen hazavinne. Ilyenkor veszélyesek az utcák, jobb lenne, ha nem gyalogolnál egyedül.
Alana hezitált. Visszautasítsa, vagy ne. Még kint kellene maradnia egy kis ideig járőrözni, hiszen ebben a városrészben rajta kívül senki más nem szokott járkálni. A kocsi elsötétített ablakán keresztül megpróbálta kifürkészni a vezetőülésen ülő férfi arcát. Nagyon kíváncsi volt rá, de ha megmenthet még egy ártatlan embert a mai estén, akkor talán az többet ér, minthogy megismerkedjen egy rejtélyes idegennel.
De mi van akkor, ha ő az, akit keres? Az a furcsa érzés, mikor meghallotta a hangját, még mindig uralta a testét, mintha megannyi hangya futkosott volna a gerincén.
Amilyen hirtelen jött a gondolat, Lana olyan sebességgel rugdosta tovább, minél messzebb az agyából.
Lehetetlen. Nem lehet, hogy ő az. Erisz azt mondta, tudni fogják, ha megtalálják a párjukat. Ő pedig azon a furcsa érzésen kívül nem érzett semmit. Amikor eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha találkozna a párjával, ő valami sokkal nagyobbra gondolt. Valami másabb érzésre.
– Köszönöm, de nem kell – mosolygott Alana Sarah-ra. – Még van egy kis dolgom.
– Biztos? Még meggondolhatja magát – mondta a nő kétkedve. Biztos őrültnek tartotta, amiért nem csapott le a kínálkozó alkalomra.
– Biztos. Meg tudom védeni magam, higgye el! – A hangja kicsit sötétebben és titokzatosabban csengett, mint szerette volna. Sarah-nak egy pillanatra feltűnt, de szeme rebbenésén kívül más jelét nem adta annak, hogy félne a lánytól.
Becsukta a kocsi ajtaját, és Alana felé fordult.
– Hát, akkor viszlát! És köszönöm! – Mosolyodott el, de a pillantásán látni lehetett, hogy egy pillanatra megijedt a hosszú, fekete hajú szépségtől. Elfordult tőle, és elindult az ajtó irányába.
A kislány fáradtan integetett az anyukája válla felett, Alana pedig visszaintett neki. Amint becsukódott mögöttük az ajtót felsóhajtott. Kár, hogy neki nincs egy lánya…
Az autó felől halk berregés hallatszott, az anyósülés felőli oldalon pedig lehúzódott az ablak. A kocsi egy kicsit előrébb gurult, és megállt Alana mellett.
– Biztos, hogy ne vigyem haza? – kérdezte a volán mögött ülő férfi. A hangjától ismét furcsa borzongás futott végig a gerince mentén, de nem foglalkozott vele.
– Nem, köszönöm! – utasította el Alana, bár nagyon nehezen szánta rá magát.
– Ha tőlem fél, akkor nem kell aggódnia. Nem bántom. Csak egy szimpla múzeumi dolgozó vagyok.
Lana egy pillanatra megsértődött. Méghogy ő félni? Nevetséges! Vissza is akart vágni, de aztán eszébe jutott, hogy talán nem kellene kimutatnia az igazi énjét. Hagy gondolja a férfi, hogy meg kell védenie. Hiszen a legtöbb ember ösztönösen aggódik a nők iránt, mert „ők a gyengébbik nem”.
– Biztosíthatom, hogy nem félek öntől. Legalábbis nem hiszem, hogy el akarna rabolni. De tényleg van egy kis elintéznivalóm, és különben is, nem akarom, hogy bajlódnia kelljen velem.
– A nevem Alexander – mutatkozott be hirtelen a férfi.
– Alana.
– Örvendek. Tényleg nem gondolja meg, Alana? – kérdezte meg még egyszer kedvesen, a lány pedig újra határozottan megrázta a fejét. Aztán rájött, hogy Alex nem láthatja az arcát, mivel nem hajolt oda az ajtóhoz.
– Biztosan nem. Menjen nyugodtan haza. Viszlát!
Még mielőtt meggondolta volna magát, azonnal elindult.

Alex tovább nézte a lányt a visszapillantó tükrön keresztül. Elég furcsa volt, hogy nem fogadta el az ajánlatát. Sőt, mintha egy pillanatra meg is sértődött volna, amikor azt feltételezte, hogy fél. De talán csak a konokság beszélt belőle.
Milyen gyönyörű a haja – állapította meg hirtelen a férfi, ahogy továbbra is figyelte a távolodó, karcsú alakot. Kíváncsi lett volna-az arcára is, de azt sajnos nem láthatta, mivel a lány nem hajolt le az ablakhoz. Egész lényéből áradt a tartózkodás, szinte kiáltott azért, hogy megismerje közelebbről, csak azt nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Azt sem fogadta el, hogy hazavigye, és még az arcát sem láthatta.
Továbbra is figyelte, mint akit nem ereszt a látvány. Ahogy befordult a sarkon Alana egy pillanatra megfordult, és felé nézett, a férfi szinte érezte magán az átható pillantását, pedig mindez lehetetlen volt. Biztos csak képzelődik. Vagy, ahogy Sarah mondaná, csalódik a megérzéseiben, az ösztöneiben.
A lényeg viszont az, hogy szívesen találkozna a lánnyal máskor is. Csak a akkor nem felejtené el megnézni az arcát.

Alana magában zúgolódva fordult be a következő utcára.
Miért nem fogadta el az ajánlatát?
Mert hülye vagy! – adta meg önmagának a választ. – Egy díjnyertes bolond!
Amikor visszanézett a kocsira, legszívesebben visszaszaladt volna a férfihoz, és elfogadta volna az ajánlatát. Tudni akarta, hogy ki lehet ő. Hogy nézhet ki.
De buta módon visszautasította. Talán soha többé nem láthatja, és elszalasztotta ezt az egy alkalmat is. Gondolatban már szinte péppé trancsírozta a saját koponyáját.
Ma még minimum még egy Lelketlent meg kell ölnie, akkor legalább nem fog ezen gondolkozni, hogy „mi lett volna ha”.

Az est további része eseménytelenül telt. Furamód nem találkozott egy ellenséggel sem. Ez az egy nap volt, amikor önszántából kérte – sőt, könyörgött –, hogy harcolhasson még egy kicsit, erre semmi. Ha meg nem akar harcolni, akkor richtig van valami meló.
Alana magában puffogva átkozta a szerencséjét.  Megunta a város zaját, annak a férfinak a hangjára vágyott, úgy érezte, jogos, hogy korholja magát, mert nem szállt be abba a kocsiba.
Éjfél lett, mire odaért a házához. Kinyitotta az ajtót, és szinte berontott a lakásába. Rádobta a kabátot a fogasra, lecsatolta a pengékkel teli tőrt, és kibújt a kardot tartó tok szíjaiból.
Miután mindent berakott a szobájában lévő titkos szekrénybe, kibújt ruháiból, és ledobálta őket a hálószobája padlójára. Úgyis el kell égetni mindet, a vér már beleszáradt.
Bement a hálószobájából nyíló fürdőbe, hogy lemossa magáról az utca porát és az esti harc nyomait. A felsője rendesen átázott, így a testét néhol halovány vörös vérfoltok tarkították.
Zuhanyzás közben akaratlanul is a titokzatos férfin járt az esze.
Talán meg kellene keresnie? A keresztnevét tudja: Alexander. És azt is, hogy múzeumi dolgozó. És igaz, hogy a városban elég sok múzeum van, de talán nem mindegyikben dolgozik egy ilyen nevű férfi.
Igen ám, de mi van, ha majd úgy gondolja, a lány ráakaszkodik? Ha a férfi nem is akarja közelebbről megismerni, csak Alanát fűti a kíváncsiság?
Tanácstalansága és tehetetlen dühe miatt szinte kilökte a zuhanykabin ajtaját a tokjából.
Berontott a szobájába, és rázuhant az ágyra. Lusta volt felöltözni, így lerántotta magáról a törölközőt, és meztelenül feküdt be a meleg takarója alá.
Remélte, hogy alvás közben nem kell gondolkodnia. Egy férfi sem érdemel ennyi gondolatot – tudatosította magában. De az álmait már ő sem határozhatja meg.



Kategória: A Kárhozott érintése | Hozzáadta:: Angyal (2012-08-11)
Megtekintések száma: 167 | Címkék (kulcsszavak): A Kárhozott érintése, Kisregények | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]